BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Shigaraki Tomura x reader

plusz18szaloncukor

Gonosztevő, mi? Gyerekkorom óta nem voltak barátaim a furcsa viselkedésem miatt. Utáltam a hősöket és a jókat megvetettem. Emiatt a szüleim pszichológushoz küldtek. Érdekes volt. Manipulálni a nőt, hogy jól vagyok meg ilyenek. Bár nem hazudtam. Teljesen jól érzem magamat a hősök nélkül. Mikor a 16-ot betöltöttem eljöttem otthonról. Anyám sose fogadta el, hogy nem szeretem a hősöket. Minden este veszekedett velem emiatt. Én pedig egyszerűen meguntam ezt. Összeszedtem az éjszaka leple alatt a cuccaimat és elindultam a nagyvilágban. Tudtam jól, hogy hova kell mennem. Elővettem a telefonomat és megcsörgettem az egyetlen barátomat.

- Himikooo...- szóltam bele a telefonba.

- Egy pillanat. Nem vérzik eléggé. – mondta és egy sikítás után újra beleszólt a telefonba. – Hali (Név)-chan. Mizu?

- Eljöttem otthonról. Van hely a számomra.

- Neked? Mindig. Eléd megyek. Hol vagy?

- Mögötted. – néztem be a sikátorba, ahol a lány álldogált egy nő teste felett. Valahogy mindig így találok rá.

- (NÉÉÉÉÉÉV). – ugrott a nyakamba. – Olyan jó újra találkozni veled. Elég furcsa, hiszen anyukád eltiltott tőlem. Nem értem miért. – mondta én, pedig a földön fekvő nőre néztem.

- Mindegy is. Tudsz nekem szállást adni? Nem akarom, hogy anyám megtaláljon.

- Tudom mi kell neked. – mosolyodott el, majd megfogta a kezemet és elkezdett vezetni

Csendben haladtunk végig az utcákon. Senki nem volt már kint. Mindenki az otthonában pihengetett. Csak 1-2 hőst láttam járőrözni. Viszont nem tudtam őket túlságosan figyelni, mert befordultunk egy sikátorba, majd Himiko kopogtatott az ajtón, ami magától kinyílt.

- Srácoook... Hoztam valakit. – jelentett be Himiko, majd megpillantottam egy bár féle helyiséget.

- És ki engedte meg? – fordult felénk egy kék hajú férfi.

- Bocsika, de sürgősen szüksége volt rám. Az anyja utálja őt, amiért megveti a hősöket. – mondta én, pedig megfogtam a karomat.

- Himiko elég. Nem akarom, hogy erről mindenki tudjon.

Mikor visszagondolok anyára elkezdenek fájni a zúzódásaim és a sebeim.

- Bocsi, de bennük megbízhatsz.

- Most találkoztam vele. Nem fogok megbízni benne.

- Hát jó. – sóhajtott a lány, majd megfogta az egyik csomagomat és elkísért egy folyosón végig. – Ez lesz a szobád. Ha úgy érzed, akkor gyere ki hozzánk. Én várni foglak. – ölelt meg, majd egyedül hagyott.

A szobában nem volt túl sok minden. Egy ágy és egy szekrény. Nem túlozták el, de ez nem is baj. Nekem teljesen megfelelt. Kipakoltam a szekrénybe a ruháimat és a könyveket, amiket magammal hoztam. Levettem a kabátomat és elkezdtem átöltözni. Mikor a pólómat vettem le kinyílt mögöttem az ajtó én, pedig reflexszerűen leguggoltam és befogtam a fülemet. Mindig ezt csináltam, amikor anya közeledett felém. Mélyeket lélegeztem és próbáltam túlélni. Viszont gyengéd ujjak simítottak végig a hátamon, mire felpattantam, de az illető nem engedett elszökni. Megfogta a vállamat és tovább vizsgálta a hátamat.

- Engedjen el.

- Ugyan miért? Zavarban vagy? – fordított lágyan magafelé.

- Utálom magam mutogatni.

- Csak én látlak. – mondta és levette a kezet az arcáról. – Tudod, nem rejtetted el ezeket eléggé. Amikor az ajtóban áltál és a karodat fogtad felhúztad egy kicsit a kabátod ujját, ahonnan kilátszott ez a folt. – érintette meg a csuklómon lévő kék foltot. – Jegyezd meg. Mi megvédünk. – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg és a férfi mellkasának dőltem.

- Ne akarja, hogy túlságosan megbízzak magában, mert az veszélyes.

- Hívj Tomurának. – emelte fel a fejemet és végig simított az arcomon.

- Rendben. – mondtam és eltoltam magamtól a férfit, majd felvettem a pólómat.

2 hónap telt el ezóta. Szépen lassan beilleszkedtem közéjük, de Tomurával és Himikoval voltam a legtöbbször. A képességem említésre sem méltó, de használni akartam Tomurán. Az egyik nap idegesen jött be a helyiségbe, ahol mindenki tartózkodott, majd kijelentette, hogy senki se zavarja és elvonult a szobájába. Utána mentem, de nem nyitott nekem ajtót. Szerencsére kaptam egy másolatot Himikotól, mivel ő itt az egyetlen, aki tudott a képességemről. Kinyitottam az ajtót és az ágyán fekvő férfihez léptem.

- Tomura?

- Megmondtam, hogy hagyjatok békén. – üvöltötte le a fejem.

- Tudom, de segíteni akarok. – térdeltem le mellé az ágyra és a kezemet a fejéhez emeletem.

Létrehoztam egy nyugtató vízbuborékot, ami hat az ember elméjére, ezáltal könnyebb megnyugtatni. Valamilyen oknál fogva elkezdtem egy altatódalt dúdolni. A férfi a vállamra hajtotta a fejét, majd magához ölelt.

- Miért vagy ilyen jó velem? Én csak egy semmire kellő vagyok... – kezdte én, pedig elmosolyodtam.

- Semmirekellő? Ha nem lettél volna velem, akkor még most is ott lennék a szobámban és mardosna az lelkiismeret furdalás, amiért eljöttem otthonról, de te ott voltál velem szóval jól vagyok. Most nekem kell itt lennem veled, mert most neked van szükséged valakire, akire támaszkodhatsz. Had legyek én az az ember, aki melletted van és segít. – néztem rá, mire elmosolyodott. Megfogta a csípőmet és magához húzott. A buborék még mindig körülöttünk volt, szóval senki sem láthatott semmit. Ugyanis, amikor az ölébe ültetet, lágyan az ajkaimra hajolt és megcsókolt.

- Minden vágyam az, hogy te legyél mellettem. – erre a mondatára fülig vörösödtem. – Imádom, amikor zavarba jössz miattam. – eltakartam az arcomat, de a kezeimre hintett kisebb csókokat. – (Név). Szeretlek.

- Tessék? – néztem ki az ujjaim közül. – Biztosan komolyan gondolod?

- Teljesen. Tudom jól milyen szeszélyes vagy, de én még rosszabb vagyok, szóval....

- Te megőrültél. – mondtam és átöleltem.

- Nos, mi a válaszod?

- Én is ugyan így érzek. – emeltem fel a fejem, majd lágyan az ajkaimra hajolva megcsókolt.