~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 10.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Rosszabb volt a hideg, mint addig bármikor. Nem csak testem, hanem lelkem is simogatta, ujjait zárta ereim köré, minden egyes lépésemet lassította, s már nem voltam olyan biztos a cselekedeteimben, mint az elején.

Lassan közeledett a tanév vége, ám az idő mégis gyorsabban telt, mint telnie kellett volna. Már csupán napokra voltunk a zárástól, és én nem csak a bizonyítványom, hanem a szünet miatt is meglepően aggódtam. "Hol fogom tölteni? Mi lesz édesapámmal?", ilyen gondolatok jártak a fejemben, s ezt a kétségbeesést még a hűvös, enyhén havas szél sem tudta eltüntetni.

Nagy, meleg kezek simítottak a vállamra, majd fel a nyakamra, nem is érzékeltem, ki az, csak élveztem a biztonságos kezek érintését. Bőre érintkezett enyémmel, végigfutott egy gyenge bizsergés a gerincemen, mire realizálva a helyzetemet előre léptem, nyakamhoz nyúltam, csillapítva a hirtelen támadt forróságot a testemben.

Jeongguk szórakozott mosolya fogadott, kezeit zsebre dugta, tekintete azonban gyengéd volt, elvarázsolt.

-Minden rendben?

-Persze.. -suttogtam.- Téged.. -a mögötte felbukkanó Taehyungot észrevéve félrevezettem a tekintetem.- Titeket vártalak.

-Miért? -pislogott nagyokat a mélybarna hajú, miközben leöklözött a haverjával.

-Én.. Ma nem megyek veletek haza. Szeretném megbeszélni édesapámmal a dolgokat.. És-

-Nem engedem, hogy visszaköltözz -felelte Kook szinte azonnal, közelebb lépve két vállamra fogott és mélyen szemeimbe meredt.- Mi van, ha bántani fog téged?

Félrepillantva kezdtem el játszani ujjaimmal.

-Nem fog..

-Dehogynem fog! -rázott meg aprón.- Jimin, ha eddig megtette, ezután is-

-Haver -rántotta el tőlem a fiút Taehyung.- Hagyd rá. Az ő problémája.

-Hogy mondhatsz ilyet?! -Jeongguk elképedve meredt a haverjára, majd mintha csupán a nézéseikből meg tudták volna érteni egymást, pár másodperc farkasszemezés után a mélybarna saját tarkójára simított.- Jó..

-Előre megyek -biccentett Tae mielőtt egy hanyag intéssel elfordult volna.

-Biztos ne menjek veled? -nézett rám Kook a tipikus gyerekes, ámde aggódó tekintetével.- Esküszöl, hogy nem fog bántani téged?

-Nem fog -sóhajtottam.- De ma este nem alszom ott.. -határozottan szemeibe pillantva zsebredugtam kezeim.- Úgyhogy legközelebb holnap találkozunk.

Nagyokat pislogott mozdulatomra, gyengéden rámmosolygott, végül azonban fogta magát és tincsei közé túrt.

-Elmenjek eléd reggel?

-Nem szükséges -vágtam rá azonnal. Valami.. Valami nem hagyta, hogy nyugodt legyek a közelében.- Tudod, még mindig egy srác vagyok. Tudok-

-Jó -paskolta meg a fejem-, amint hazaértél, írj.

Enyhén felfújtam az arcom, de mikor megláttam komoly tekintetét, csak sóhajtottam és legyintettem.

Felesleges volt aggódnia értem. Úgy kezelt, mintha nem tudnék együttélni ezzel a fájdalommal, pedig négy évig tettem, s csak utána vállalkoztam az öngyilkossági kísérletre.
Lehet, hogy ott már nem bírtam tovább, de azóta itt volt nekem ő: s neki hála nem lettem volna képes feladni.

Rövid öleléssel köszöntünk el egymástól a suli kapujánál, végül míg ők ketten a buszmegállóba siettek, én csak némán sétálni kezdtem, fehér fülhallgatóm füleimbe dugva, kizárva a külvilágot.