~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 39.rész ⇷

/Jungkook szemszög/

Az engem körülvevő csend cseppet sem volt annyira irritáló, mint amúgy lennie kellett volna. Apró lépteim alatt könnyedén reccsentek meg az itt-ott lehullott faágak, kis kezeim pedig mindent megfogtak, amit csak elértek a zöldellő fák leple alatt.

A hideg szél, mely körülölelte törékeny alkatom játékosan kapta fel a körülöttem lévő kisebb leveleket, a lehullott szirmokat, segített a pillangóknak és a rovaroknak fennmaradni a megfelelő légáramlaton.

-Jungkook, ne rohanj annyira! -édesanyám aggódó kuncogással lépett hozzám, óvatosan simítva a vállamra.- Mit csinálsz, ha elveszel?

-Sikítok anyunak, hogy hol vagyok! -vigyorogtam csípőre téve kezeim.- Amúgy is, hogy tudnék elveszni? Nem olyan nagy ez a hely!

-Apukád is elveszett -sóhajtotta.

-Hát akkor keressük meg! -legyintettem lemondóan, ám ahogy ezt kiejtettem ajkaimon, ismételten más terelte el a figyelmem. Hiába voltam már valamennyivel érettebb, akkor is izgatott minden, ami körülöttem történt; egy gyereknél ez szerintem természetesnek hatott.

Iszonyatosan nagy ámulattal néztem az élénk színű levelet, melyet felkapott a fuvallat, és játékos táncot járva továbbsodorta azt, olyan helyre amelyen már nem láthattam, vagy foghattam őt. Szaladva siettem utána, megigazítottam a rajtam lévő -amúgy hihetetlenül zavaró- mellényt, remélve, hogy még elérhetem, ugyanis rettenetesen érdekemmé vált, hogy begyűrjem az aznapi gyűjteményem többi tagja közé.

Egy ideig rohantam, majd körbepillantottam; rövid ujjaimmal az utolsó pillanatban markaim közé véve a kergetett tárgyat ragyogó szemekkel elmosolyodtam, nézegettem pár pillanatig, aztán visszasiettem édesanyámhoz.

Mivel ez egy családi kirándulásnak indult, és amúgy sem voltak barátaim, az egyetlenek, akikkel meg tudtam osztani örömöm a szüleim személyében léteztek. Lehet, hogy őket sem érdekelte igazán, ám szerény, fiatal énemet ez egyáltalán nem zavarta; egyszerűen csak büszkén álltam eléjük, megmutatva nekik új szerzeményemet.

-Mit találtál? -édesanyám lepillantott rám, mikor izgatottan felmutattam neki a levelet, amit nemrég sikerült elkapnom.- Milyen szép színes. Merre találtad?

-Megmutatom! Hol van apa? -érdeklődve pillantottam mögé, mikor felegyenesedett, hogy elinduljunk együtt.

-Apád még a térképet nézi, tudod, hogy borzalmas az irányérzéke.

-De neked is -pillantottam fel, mire csak kedvesen, szívmelengetően rámmosolygott.

-Igaz -nevette el magát-, de te nagyon ügyes vagy, bizonyára ha megmutatod az új lelőhelyed, vissza is fogunk találni.

-Pontosan! -felemeltem kezeim, röviden megöleltem, aztán elfordultam tőle, még gyorsan visszapillantva rá.- Nem lesz baj ha aput itt hagyjuk?

-Apu mindjárt jön utánunk, ne aggódj!

Apró bólintás után dudorászva indultam el a vékony, láthatóan jól kitaposott ösvényen, minden egyes másodpercben lesve, hátha elkaphatok még valamiféle állatot, vagy láthatok esetleg egy vadnyulat, sünt, talán valami madárfélét. Le se tudtam volna tagadni, hogy rettenetesen érdekelt a hely, a növények, a természet. Mindig is imádtam, mégis magányosabbnak tűnt így, hogy ők nem lehettek mellettem.

Kicsit megfagyott az emlékkép. Kik voltak azok az ők?

A föld különös morajlása úgyszint felkeltette érdeklődésem, mikor kiértünk a szirt szélére. Könnyű testem alatt aligha horpadt be a nedves, némiképp sáros talaj. A csúszós, vizes földön különféle rovarok mászkáltak, nem is tudták elkerülni a figyelmem. Ahogy melléjük álltam, leguggoltam, végigpillantva az elénk táruló látképre; a csillogó, halványkék tengerre, a partszakaszok menti erdőkre.