~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 7.rész ⇷

/Jungkook szemszög/

Gyenge voltam, érzelemmentes, fáradt, irritált. Minden egyszerre húzott le, mégis nyomott fel a felszínre, olyan érzelmek fölé, melyek lassan akartak visszatuszkolni a mélybe, olyasvalami helyre, ahol nincs levegő, ahol egy bizonyos valaki nélkül megfulladok.

Az igazság az volt, hogy pihenésnek terveztem azt az estét, de.. Semmi ilyesmi nem sült ki belőle. Csak üresség, idegesség, frusztráltság.
A partnerem jól érezte magát, a lelkem egy része ettől bőven megnyugodott, de a másik, az, amiben az én vágyaim élveztek nagyobb szerepet, nem. Sőt, reggel jobban nyomott a mellkasom, mint azelőtt.

Hang nélkül tápászkodtam fel, az este szanaszét dobált ruháink után kutatva a sötét helyiségben. A vajszín takarók tökéletes kontrasztot alkottak a mélyvörös színű falakkal, a sötét tölgybútorokkal, melyek alighanem elvesztek a feketeségben. Hyori ruhája a padlón, a kis éjjeliszekrény előtt feküdt fehérneműjével az együtt, az enyém meg kicsit hátrébb egy széken. Tincseim közé túrva hátrasimítottam azokat, fehéren virító ingemhez és fekete nadrágomhoz léptem, majd felöltöztem, az öltönyöm a karomra fektettem, és egy nyomot se hagyva magam után kiléptem a szobából, le a lépcsőkön, ki a bejáraton. Vissza se pillantottam a csendesen alvó nőre, nem is érdekelt, mi lesz vele, egyszerűen haza akartam érni végre, és normálisan kipihenni magam a saját ágyamban.

Fel sem kelt még a nap, én már a taxiban ültem, fáradtan, kellőképp idegesen pillantva ki az ablakon; olyannak tűnhettem, mint egy gyerek, akinek anyuci épp nem vette meg a játékot, amit akart. Ahogy gondolkodni kezdtem, el is vigyorodtam erre a hasonlatra. "Minek ide anyuci, ha a kicsi fia megveszi magának a ribancokat?"

Egy rövid biccentéssel köszöntem meg a sofőr munkáját, tarkómra simítva pedig felnéztem a tömbépületre, kicsit kilazítva az ingem gombjait, melyek szüntelenül nyakam fojtogatták. Fekete tincseimbe túrva rendeztem el őket, megmasszíroztam orrnyergem, majd egy ragyogó mosollyal indultam fel, hogyha esetleg Jimin felkelt volna, vagy még ébren van, akkor ne fogjon gyanút semmiről. Bár be kell vallani, figyelmetlen voltam, hisz az edzőtáskám nem volt nálam, csak az öltöny. Először fordult elő, hogy egy ennyire béna fedősztorit készítettem, amivel akár pillanatok alatt le is bukhattam volna.

De nem tudtam figyelni. Nem voltak épek, tiszták a gondolataim, mikor Jimint hallgattam, néztem, figyeltem minden egyes mozdulatát. Azt, hogy mennyire le van engedve a védelme a közelemben. Hogy mennyi rést hagy a mozgásán, hogy egy pillanat alatt a derekához tudnék nyúlni, magamhoz húzni, és olyasféle vággyal felfűteni, amelyben ő részesít.

Alsó ajkamra harapva vigyorodtam el, előhúztam a zsebemben hagyott lakáskulcsom, majd bementem.

Csend.

Amilyen halkan léptem be, olyan halkan záródott utánam az ajtó, majd ismét fordult a kulcs a zárban. A félhomályban épp annyit láttam, melyet a telihold fénye és a telefonom földre irányított vakuja engedett.

Jimin a kanapén ülve, térdeit felhúzva aludt, fejét lábain pihentette. Ajkai elnyíltak, szőke tincsei pedig azok elé hullottak, lehunyt szemeire, mintha csak el akarták volna rejteni őt. Ugyanolyan megtörtnek tűnt, mint aznap: láttam magam előtt üres tekintetét, szilánkos lelkét, leejtett vállait, fáslival kötözött kezeit.. A szárnyait, melyek le voltak kötözve, összeláncolva, megtépve.

Közelebb léptem, elsimítottam arcából rézszőke tincseit, és vonásaira pillantottam. Olyan békés volt, zavartalan, csendes.. Akaratlanul is karjaim közt akartam tartani őt.

És attól féltem, hogy lehet, ezzel nem vagyok egyedül.

Több, mint két hónapja ismertük egymást, ez azonban olyan kapcsolatok kialakításához, mint szerelem, vagy legalábbis stabil vágy, nem volt elég. Nem lehetett elég. Ezzel győzködtem magam percről percre, vészesen közeledve ajkaihoz.