~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 26.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Nos, azt hiszem mondhatni, hogy az eseményekkel együtt megnyílt valami új, és lezárult valami régi korszak az életünkben. Nem csak az enyémben, az én naiv, sérült, összeomlott múltamban; hanem az övékben is, amely miatt a tekintetünk már nem volt idegen, az érintéseink megszokottá váltak és a lelkünk valahogy egyre nagyobb komfortot érzett a másik társaságában.

Féltem annak hívni, de talán nevezhettük ezt a hatást „szerelem"-nek? Nem úgy tűnt, mintha valami nyálas romkom főhősei lennénk, akik állandóan nyalják-falják egymást, ezért pontosan nem tudtam „diagnosztizálni", miféle is az az érzés, amely mi hármunkat körbefont, ezáltal egy falat állítva közénk és a külvilág közé.

Ha megemlíthetem: az első aktus után –nos, igazából volt az kettő is- a mellkasomban lappangó szorongást felváltó meleg, nosztalgikus simogatás azt súgta, az, amit eddig gúnyosan barátságnak könyveltem el életet megváltó, másféle érzelemmé alakult: gyengédséggé, formális tiszteletté és olyan feszítéssé, mely nem idézett fel bennem félelmet, vagy fájdalmat; csupán édesanyám nyugtató, kellemes csitítgatását és ringatását az első pár évemből.

Azt meg mondanom sem kell, hogy olyan jót még életemben nem pihentem, mint aznap este.

Az év első napját –a folyamatos zsibbadásnak és enyhe fájdalomnak hála- fetrengve töltöttem el, a legviccesebb pedig az engem körülugráló két fiú eszetvesztett párosa volt: ha valamelyikük csendben maradt, gyanúsnak számított, ha valamelyikük túl sokat beszélt, gyanúsnak számított.

Természetesen ilyen állapotok mellett a pihenés nem alvás formában volt értetendő, mivel akkora hangzavarban nem lehetett megvalósítani, de legalább jót mosolyogtam, amikor egymással kötekedtek annak érdekében, hogy eldöntsék, melyikük „szolgáljon ki", vagyis töltsön nekem egy pohár vizet, főzzön, vagy egyebek.

A konyhába nyilvánvalóan nem engedtem őket, nagy eséllyel előbb felégették volna az egész házat mintsem készítenek valami ehetőt számunkra; szóval rendelve lett a közeli büféből, és este pizzáztunk egy jót. Az újév ünneplése tehát mondhatni jól telt, este pedig még egy kis mozgással levezettük a fájdalmat, úgyhogy napokig nem volt elég erőm bármit is csinálni a lakásban.

Két kanos tinédzser.. Vagyis, egy már törvényesen felnőtt és egy még igazából „gyerek" kerülgetett minden nap, és a makacs fajtájuknak hála valahogy mindig elérték, hogy beadjam nekik a derekam. Nem csak a sármjuk volt az, ami miatt nem lehetett nekik ellenállni. A gyerekkori barátaimból hirtelen szeretők váltak, így még ha a kinézetüket nem is néztük, a személyes érzelmeim miatt mindig meglágyult a már alapból is gyenge elhatározásom, szóval állandóan nyert a lelkiismeret az ép ész és gondolkodás ellen.

Az utolsó szemeszter közeledése elég nagy izgalmat, enyhe szorongást hozott magával. Az utolsó pár hónap, tudtam, hogy velük együtt túlságosan hamar el fog telni, anélkül, hogy valójában kiélvezhetnénk a szünetet teljes egészében. Bántam, hogy ilyen későn realizáltam a dolgaim, az érzéseim, fogadtam el a múltam, de a sajnálkozás helyett eldöntöttem, hogy inkább foglalkozom a jelennel, megjavítom a kapcsolatom, édesanyám tanácsát megfogadva pedig építek valami újat, valami stabilabbat a szilánkokra tört lelkemből.

„Memento Mori." Sosem értettem pontosan, hogy a nekem életet adó nő miért akar pont a halálról tanítani engem, de ahogy egyre jobban haladt előre az idő, ahogy benőtt a fejem lágya, megkomolyodtam, valahogy világossá vált és nem kellett agyalnom rajta többé. Boldog házasságban nőttem fel, szerető szülőkkel, ám amennyire én vidám voltam, ők annyira boldogtalanok. Nem miattam, maguk miatt; a környezetük tette őket ilyenné.