~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 41.rész ⇷

/Jungkook szemszög/

Csillogó tükörcseppek a végtelen feketeségben. Mások úgy nevezték volna, hogy galaxis, ám én gúnyosnak találtam mind ezt, mind az univerzum szót. Valahogy nem illettek ahhoz, amit én láttam, meg sem közelíthették az aprócska emlékszemeket, amelyek láncokként kapcsolódtak össze, lassan megépítve egy hidat, lefektetve annak deszkáit a szakadék fölött.

A szakadék fölött, gondoltam, ahogy ennek a bizonyos átjárónak a két kezdőoszlopát figyeltem. A másik végét még nem láttam, a köd elhomályosította, de a lábam alatt roppanó, tömény feketeség arra késztetett, hogy keressem meg, és derítsem ki, mi van a túloldalon.

Léptem egyet, az üvegszerű lap könnyedén tartott meg, mintha nem is lett volna súlyom; hagyta, hadd haladjak tovább, hadd tegyek eleget kíváncsiságomnak, ösztöneimnek.
Minden egyes fok valamennyivel távolabb helyezkedett el az előzőtől. A lassú, nyugodt séta gyorsabb menetelésbe váltott, míg nem hamarosan szökdécselnem, ugrálnom kellett, hogy továbbjuthassak, s itt habár már látszott, milyen gyönyörűen zöldell a fű, milyen szépen virít az ég és a Nap a parton, még túlságosan messze volt ahhoz, hogy elérhessem.

A lapok pedig elfogytak.

Végigmértem az opálos láncszemeket, végigsimítottam azok hideg felületén, mellkasomhoz emeltem kezem, némiképp szemetforgatva és gúnyosan tekintve a tényre, miszerint levegővételem a heves mozdulatok közepette egyáltalán nem változott; ez is jelentette, még nincs itt az idő, még nem élek igazán.

De már elegem volt. Nem akartam többet várni. Nem akartam, hogy az emlékek, amiket mind visszanyertem, amiknek csupán gondolata örömet okozott számomra, a késlekedés homályába vesszenek, nem tudva mikor térnek vissza.
Cselekednem kellett. Mély levegő, visszatekintettem a mögöttem maradt útra. A fényes hidat már elfedte a sötétség, tisztán elémtárta, hogy vissza már nem fordulhatok, ezt választottam; legyen hát a sorsom a végtelen üresség vagy a végeláthatatlan boldogság.

Elmosolyodtam, leeresztettem kezem, tudva, megváltoztam belül. Ezt a változást pedig mindaz adta, ami egész végig az enyém volt, mégsem érhettem el soha. Az idő és a múlt nem engedte, a kínok és a nevetések megszegték, hogy elengedjem mindazt, ami kötötte személyem, amiért féltem a csupán hátam felé tekintgető időszaktól; de mindez most megszűnt, szembe kerültem azzal, amit Sorsnak hívnak az emberek, és rájöttem hogy minden rettegés felesleges volt, játék az órával, a saját elmémmel.

Visszafordultam a szakadék túloldala felé. Alakokat láttam, de kinézetüket már nem; sziluettként csalogattak, égő csipkebokorként hívogattak, hisz ők is tudták, én oda tartozom. A fénybe, a fehérbe, valami jobba, amit ez a világ alkotott.

Így hát ugrottam. Vártam, talán lezuhanok, talán elnyel a sötétség. Ám az utolsó, amit éreztem, az az ujjaim alatt megállapodó fű volt, ahogy lógtam a szakadék széléről.

💮💮💮💮💮

Nehéznek véltem a levegővételem, de mindez inkább felemelőnek tűnt, mintsem leterhelőnek. A hideg végigrázta testem, egy pillanatra talán vacogtam is, ám a homályosan fehér plafon látványa minden ilyesféle gesztust kiölt a testemből.

A pulzusmérő műszer egyenletes csipogása olyan volt számomra, mint egy angyali ének. A létem, az életem jelentette. Lassú, egyenletes pittyenések, megszakítás nélkül, enyhe visszhanggal vegyítve.

Mély levegőt vettem, a szívverésem is felgyorsult. Valahogy üresnek éreztem magam, mintha elvesztettem volna egy részem, de emellett érzelmekkel túlcsordultnak is, amiért visszakaptam egy másikat. Ezen gondolkodni még nehéznek és feleslegesnek bizonyult, ugyanis elmém már csak attól is fájt, hogy lehunytam, majd kinyitottam szemeim. De végre éreztem, nem csupán érzékeltem a fantom vihogásokat, az érintéseket és az elmosódó hangokat.