/Taehyung szemszög/
Ijedten rohantam végig a kórház folyosóin, siettem vissza a mosdóból, akkor is, ha térdeim meg-megrogytak a fájdalomtól, miközben azt hajtogattam magamnak; "nem, nem, ez nem lehet. ez biztos hazugság". A szolgálati papucs talpa hangosan csattogott, nővérek ezrei szóltak rám, mikor elszaladtam mellettük, komoly tekintetem viszont hamar elcsitította őket, és hagytak dolgomra menni.
Ökölbe rándult, némiképp lefagyott, vizes ujjaim könnyedén lengtek mellettem, megadva a kellő lendületet a gyorsabb sétához, míg rendeztem levegővételem, és be nem léptem az ajtón. Még mindig hallottam a nyilvános mosdóban vihorászó gyerekek reszketeg, gúnyos nevetését.
-Hallottad?
-Mit?
-Azt mondják annak a Tae srácnak meghalt a haverja.
-Honnan tudod?
-A szülei beszélték és anyuci mondta, hogy nem kéne felhozniuk. Milyen szánalmas.
Összekoccantak a fogaim, éjfekete tekintetemben viharfelhők gyülekeztek, ám a fájdalmas, ijedt meglepettség még nem engedte a könnyeket az útjukra.
-Rohadjanak meg -sziszegtem, megdöbbent, befáslizott karú édesanyámra pillantva.- Igaz?!
-Fiam -édesapám felkelt az orvosi akták mellől, mellém lépett és már nyújtotta a kezét, hogy megpaskolja a vállam, de ahelyett csak fejemre helyezte nagy tenyerét-, ne kiabálj anyáddal.
-Miért vagy itt? -csuklott el a hangom.- A húgom mellett kéne, hogy legyél.
-A húgod alszik.
-És? -értetlen, gyűlölettel teli hanghordozással ütöttem el kezét.- Igaz, amit mondtak? -anyám felé pillantottam, egy percet sem szánva édesapám ideges, de megértő pillantására.
-Nem tudom-
-Ne hülyéskedj! -már szinte ordibáltam, ahogy a nekem életet adó nő kezéhez kaptam és megszorítottam.- Igaz? -elhalványult a hangom.- Tényleg meghalt? Kook tényleg halott?
Fáradt, lemondó tekintete kezeinkre tévedt, simogatni kezdte ujjaimat.
-Nem, fiam.
Döbbenten, mégis megkönnyebbülve kapaszkodtam belé, ahogy az arcomon végigfolytak a sós könnyek. Nem tudtam, vajon a megkönnyebbüléstől, a boldogságtól eredtek-e el lelkem cseppjei, vagy a kétségbeeséstől, mely még akkor is szorongatta mellkasom édesanyám kétellyel teli hangja hatására.
-Ülj le -sóhajtotta apám, biccentve a csendes orvosnak, aki nézegetett pár dolgot az asztalomon, mielőtt kiment volna-, megbeszéljük.
-Mit kell ezen megbeszélni? -hitetlenül töröltem le a könnyeim, melyek továbbra is megállíthatatlanul gördültek le sápadt, pirospozsgás bőrömön.- Nem halt meg, s-
-Jeongguk kómában van -felelte édesanyám, aggódva simítva arcomra.- Baleset érte.
Nagyokat pislogtam, kelletlenül helyetfoglalva az ágyamon. Egész testemben remegni kezdtem, de nem tudtam leírni az érzést, ami abban a pillanatban hatalmába kerített. Ezt a szenvedő, lehúzó, aggódó dobbanást a mellkasomban, a hirtelen hideget, a csontjaim közé kúszó félelmet.
Halálfélelem volt ez. Félelem a haláltól, ami a tied helyett épp más életét, valaki számodra fontosét tervezte elragadni.
-Kómában...
-Az édesanyja hívott -anyám megsimította kezem, óvatosan eldöntött az ágyon. Fiatalos, mégis leharcolt tekintetét sötétség, köd borította.- Az orvosok mondták, hogy az agya.. Nos..
YOU ARE READING
~Within The Walls~ /VMinKook FFC/
Random"Ez a kötelék köztünk rosszabb, mint bármiféle hazugság az életünkben. Pedig hazudtunk. Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást." Három középiskolás fiú élete nem olyan könnyű, főleg akkor, ha mindegyikük másféle múlttal rendelkezik. Valami azonban mégi...
