~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 44.rész ⇷

/Jungkook szemszög/

-Apa az -amikor megszólalt, őszintén vele együtt örültem, de némiképp aggódtam is üres, hamisnak tűnő ábrázata gyanánt. Hogy velünk próbálta-e elhitetni, hogy boldog a hívás miatt, vagy tényleg ilyen érzelmeket ébresztett fel benne a szülő hívása, pontosan nem értettem, s úgy voltam vele, később vissza is térek a felesleges, túlféltő spekulációkhoz.

Egyelőre csak hagyni akartam, hadd nyugodjon le a lelke, hadd tisztázza le maga a saját dolgait. Zavart, hogy jómagam nem tudtam pontosan min megy keresztül, milyen változást tapasztal önmagában, de nem tehettem ellene, és nem is próbáltam. Ez az ő harca volt, neki kellett megoldania.

Félreálltunk, időközben levettem a táskám hogy megigazítsam a pánt hosszát, mielőtt ismét megcsavarodott volna vállamon. Kellett egy kis idő, mire megtaláltam rajta az állítókapcsot, de amúgy is várakoznunk kellett, szóval relatív elfoglaltam magam, élvezve a pillanatnyi szabadságot, mely nekem adatott az utóbbi hetekben.

A tavasz kellemes illatai, elvarázsoló színei pont úgy hatottak a szívemre, ahogy azt tenniük kellett. Látványa magához húzott, próbálkozott a megtörésem elérésével; azzal, hogy beadjam a derekam, hogy ízleljem meg az évszak ízeit, tapasztaljam erejét, kézzel fogjam lelkét.

Kissé sötét, de lényegében derűs tekintettel pillantottam Taehyungra gondolatmenetem félbeszakítása után. Kissé elhúztam ajkaim, de csak mosolyogtam rá, félszegen pillantva kezeire, melyeket elvezetett nyakam mögött, hogy hátulról előre nyúlva megigazítsa ingem félreálló gallérját.

-Szerinted minden rendben lesz? -rámnézett, vékony ujjai közt tartotta még egy darabig az anyagot, mielőtt lesimítva mellkasomra gombjaimat is birizgálni kezdte. Kérdésére elpillantottam háta mögött, a mosolygó, hevesen gesztikuláló szőkét figyelve egy pillanatra.

-Biztosan -erősítettem meg aggodalmas feltételezését egy rövid bólintással.- Tudja jól, bármi gond van, mi itt vagyunk neki.

Tekintetét összekulcsolva enyémmel halvány, de annál kifejezőbb mosolyt villantott gyerekes, aranyos arcával.

Kedveltem Taehyungot; abban a pillanatban is szívesen megcsókoltam, ajkait finoman birtokba véve magamhoz húztam, a legközelebbi falhoz nyomtam volna, hogy felforrósodjon a teste, hogy többet akarjon belőlem; és azt kívántam, bárcsak Jimin végignézné, beharapná száját, meggyűrné pólóját, jelezve; tartóztatja magát, de igenis akar, és igenis többet mindenből.

Elvigyorodtam a gondolatra. Milyen lehetett vajon a látvány? A tűrhetetlen vágy, a mézédes könyörgés csillogása a szemében? Beleborzongtam, pedig tisztán elképzelni sem tudtam. Látni akartam, látni őt, belőle mindent a saját szemeimmel.

A szőkeség felé pillantottam, ujjaim nadrágzsebeimbe csúsztattam. Ismételten végigmértem alakját, ezúttal kétszer. Próbáltam kivenni újonnani udvarias, de pimasz beszédmódját, a szavait, bár az utóbbit csak azért, hogy beteljesedjen reménykedésem, miszerint tényleg nincs semmi gond sem vele, sem az apjával, vagy annak szeretőjével.

Jimin megváltozott, jobban, mint mi, és bár úgy vélte, mi ezt nem vesszük észre, igazából több, mint érzékeltük hogy ez történt. De nem aggódtunk miatta, legalábbis nem annyira, hogy abból beteges túlféltés legyen.

Megvolt mindhármunk magánélete. Akadtak külön, online társalgócsoportjaink, és tanulnivalók, teendők tömkelege várt ránk, kezdve a takarítástól egészen a plusz edzéstervek létrehozásáig.

-Igen, persze. Oké -lassan visszalépkedett hozzánk; az ujjait telefonján tartva egyszerűen elemelte fülétől-, akkor holnap -a túloldalról csak egy rövid "később találkozunk" mondatot kaptam el félfüllel.- Szeretlek.