~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 29.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Azt hittem, rosszul hallottam, amit hallottam. Az ujjaim remegni kezdtek, nem is tudtam pontosan, hogy a kín, a zavar, vagy a hirtelen rámtörő depresszív gondolatok váltották-e ki belőlem. Kezeim elgyengültek, mintha a vállam nem lett volna képes megtartani a táska már rendkívül kis súlyát, a tárgy végigcsúszott a felkaromon, némileg lecsúsztatva a rajtam lévő vékony inget; majd tompa, ám mégis erős puffanással földet ért mellettem.

Nagyokat pislogva meredtem rájuk, ajkaim a meglepettségtől elnyíltak, hogy őszinte legyek, beszélni akartam; mégis mire gondolnak?, de tudtam, hogy ha sikerülne is, semmi közöm nem lenne ahhoz, hogy Kook elfogadja-e az ajánlatot. Elvégre, ha Taehyung szereti őt, és a barna ezt viszonozza, minden rendben. Mert ők ketten egymásnak teremtettek. Bántott? Fájt? Talán. Nagyon. De nem akartam, hogy ez átvegye felettem az irányítást, hogy az oly hőn vágyott, kívánt kedvességük, a kapcsolatunk, a barátságunk megszakadjon.

Kiszakadtam bambulásomból Taehyung értetlen, kissé rideg, kifejezéstelen pillantására. Kiegyenesedett, hagyta, hogy szemei elé hulló tincsei felettébb előnyös alkatára, erős vonalú állkapcsára tereljék a figyelmet tekintetéről. A mellkasa, mely lassan felemelkedett, majd lesüllyedt, fantom kezek hatására mozgott, egy szerkezet miatt, melyet gúnyosan befolyásolhatott bármiféle külső hatás, mint az érzelmeink, a hangulatunk.

"Ne most."

Leszegtem pillantásom, hirtelen rámtörő zavaromat bizonytalanul palástoltam, kételkedve felvéve a lábaim, a fehér zoknijaim mellett pihenő táskámat. Hadarni sem volt erőm, csupán motyogni tudtam valami "bocsi"-t mielőtt elsiettem volna, be a szobánkba.

Ujjaimmal játszadozva tekintettem mégegyszer hátra, végül bezártam magam mögött az ajtót. Az a gúnyos szerkezet idegesítően gyorsan ketyegett a mellkasomban, hagyva, hogy arcomba tóduljon a vér, hirtelen forrónak érezzem a testem; nem a vágytól, hanem a kételytől, a szomorúságtól, az izgalomtól és az ijedtségtől egyaránt. Remegő karjaim magam mellé eresztettem, ledobva a fal mellé a füzeteim cipelésére használt eszközt.

Eseményteljes nap volt ez; annyi szent. És akkor még fogalmam sem lehetett, hogy nem egyhamar lesz vége.

Kezeimre meredtem, ujjaimra, melyek most kivételesen a meleg hatására vörösre váltottak, ezáltal mikor ökölbe szorítottam őket, kellőképp elfehéredtek. A rövid, tényleg nagyon gyenge, egy pillantásnyi szédülésem betudtam a hirtelen megugró pulzusomnak, amelyet a tarkómnál, a nyakamnál érezhettem, akárhányszor előre, vagy kissé hátradöntöttem a fejem.

Ügyetlenül gomboltam tovább az ingem, hiába; nem tudtam kordában tartani a remegésem. Át akartam öltözni, mielőtt úgy éreztem volna, hogy ez a ruha megfojt, akármerre lépek, fordulok. Mintha leöntöttek volna egy pohár vízzel, úgy tapadt hozzám a textil, úgy húzott le, úgy éreztem a régi ütések és szavak fájdalmát. Megfulladtam.

Mély lélegzetvétellel vettem le az anyagot, félmeztelen testemre meredve a szekrényajtóban található tükörben, végigsimítva mellkasomon, le hasamig, halvány hegeimet vizslatva. Bár megfelelőnek tűnhetett az alkatom, valójában nem voltam kívánatos. Legalábbis nem számomra. Nem is értettem igazából, hogy nekik hogy kellhettem. Hogy mit szerettek bennem. A mosolyom, vagy a személyiségem? Valamit, ami megtört, ami elrepedt? Sose tudtam igazán önmagam adni; nem is értettem, ki vagyok én a sok önsajnáltatáson, a fájdalmon, a szenvedésen túl. Nem mosolyogtam igazán, nem mondtam ki a gondolataim, nem tettem semmit, hogy kedveljenek.

Szánalom lett volna? Ahogy ezen gondolkodtam, már rég a ruhák válogatásánál jártam. Valami kényelmesebb, komfortosabb után kutattam, amely elűzi ezeket a rossz, pesszimista szavakat fejemből. Még ha szánalomról is szólt az egész, mondhatni már meg sem hatott. Zavart, igen, fájt, de nekik ajánlottam az első alkalmunkkor mindenem, és többé nem csak a magamé voltam.