~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 14.rész ⇷

/Taehyung szemszög/

Ujjaim finom bőrét érintették, pillanatok múlva pedig már csak azt vettem észre, hogy édes ajkait kívántam.

Mily' naiv ábránd volt az elmúlt egy óra. Az elmúlt percek. Az a röpke idő, mikor csakis magaménak tudhattam, senki másénak..

💮💮💮💮💮

Néma volt a tél. Nem fújt a szél, nem esett a hó, csak álltunk ketten: én, és ő a törékeny alkatával. Hamvas rézszőke tincsei zavartól vöröslő arcát takarták, ujjainak vége piroslott a hidegtől, mely kicsípte bőrét: pont úgy mint orcájánál. Gyengéd kék kabát pihent felsőtestén, az alatt pedig egy vékony, fehér garbó, legvégül pedig -gondoltam- az ing, mely kötelező volt számunkra egyenruha címszó alatt.

Olyan volt, mintha a szellemek, az idő körülöttünk csak erre várt volna. Erre a nyílt, egyenes beszélgetésre, a hangtalan szavakra, a lelkek összetörő hangjára.

-Én- azt hiszem jobb-

-Nem mész sehova -pillantottam le rá ridegen, keresztbefonva karjaim kabátfedte felsőtestem előtt- amíg azt nem mondom.

Összerezzent, én pedig csak figyeltem, ahogy gyenge teste rázkódni kezd a félelemtől, melyet én költöztettem, én vertem belé.

Mellkasomat mozzanatára egy fájó érzés szorította össze, azonban nem hagytam, hogy bármiféle érzelem is kiüljön az arcomra.

Ugyanis nem volt helyes. Fájt, akármit csinált, de tudtam, hogy ami következni fog az számára ismét szívfacsaróbb lesz.

Elhátrált az épület kültéri átjárója faláig, majd fejét lehajtotta és cipőjét kémlelte.

Őszintén, a bennem lévő maradék jóság már a szöget és a kalapácsot készítette, hogy legvégső esetben keresztrefeszítéssel fogjon vissza, ha úgy tűnik, elvetem a sulykot.

-Emeld fel a fejed -hangom rideg volt, szigorú, azonban tónustalan és feszes. Érzelemmentes mint egy szikla, amit az évek futótüzei lassan kormukkal éjfeketévé változtattak: arra várván, valaki egyszer majd jön, s mint a zápor letisztítja, lemossa a mocskot a külsejéről. Nem pont a legkedvesebben szóltam hozzá, amitől azt hinné az ember hogy azonnali választ vagy reakciót kap, szavaim viszont mintha süket fülekre találtak volna. Ciccegve egyet a felkaromra szorítottam, azonban nem léptem hozzá közelebb. - Jimin. Emeld fel a fejed most.

Nem válaszolt. Tekintét rám szegezte, igazából olyannak tűnt mint aki nem is rám, hanem egy távoli pontra mered a távolban.

Elfogott az aggodalom. "Mi miatt ilyen? Történt vele valami? Elég sápadtnak tűnik..", ám érzelmeim figyelmen kívül hagyva, idegesen dobbantva tettem felé egy lépést. Mielőtt karjához érhettem volna pislogott egyet, felhúzta vállát és kicsit arrébb húzódott, mintha várta volna, hogy megüssem.

-Figyelsz? -állítottam meg a kezem aprón félretekintve. "Én vagyok az egyetlen, akinek nincs joga se hozzáérni, sem aggódni érte.."

Olyan fura volt, de olyan letisztult. A lelkem kavargott, de mégis tudtam, mit szeretnék. Véget vetni ennek egyszer s mindenkorra.

Ő és Jungkook nem illettek egymáshoz. Olyanok voltak mint az érme két oldala. Sose kellett volna találkozniuk. Mégis egymáshoz lettek kapcsolva a sors gúnyos fintora által, s lám, én voltam a szegély ami egyszer vagy összetartja, vagy szétfeszíti őket. Legalábbis azt hittem, ezt érzem. Buta, naiv, kontrollálatlan gyerekfejjel ilyen egyszerű dolog volt ez, de igazából csak féltettem őt. Hisz Jungkook egy vadállat, pont úgy, mint én. Egy porondmester, aki kedve szerint cserélgetheti a műsort, az álarcokat, a helyszínt és a fellépőket egyaránt.