~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 33.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Fortyogó haraggal és dühvel ültem az ablak mellett, csendesen figyelve az elém leereszkedő szénsavas narancsos limonádém, azt vizslatva, miképp törekszenek fel benne az aprócska buborékok.

Ezerfelé jártak a gondolataim, a beszélgetésre már rég képtelen voltam koncentrálni, elmerültem inkább a saját világomban, nem igazán törődve azzal, ez vajon bunkóság-e. Egyszerűen dühített minden: tehetetlenségem, a saját, önző, figyelmemet elvonó gondjaim, a mozdulataim, és az az egyetlen nyom a csuklómon, ami megmutatta gyengeségem.

Akaratom ellenére ráncoltam homlokom; zaklatottnak éreztem magam, de ez nem a környezetem miatt történt így, hanem a körülményeknek hála. A férfi is -azt hiszem, Namjoonnak hívták- ismerős volt, mégis annyira ismeretlen, hogy a hideg rázott tőle, de valahogy nyugalmat találtam rövid, időszakos érintései közben.

Olyasmi aurával rendelkezett, mint Hobi, csak az előbb említettet inkább nevezhettük magának a Napnak, ha folyamatos ragyogását néztük.

Könnyedén koppant előttem a porcelántányér; felkapva tekintetem a kedvesen mosolygó pincérhölgyre pillantottam, pillanatnyi zavarral viszonozva mosolyát.

-Egészségükre, uraim.

Ahogy elsétált, visszanéztem az előttem fekvő, nagyjából négy centi magas étcsokoládé ízű tortaszeletre, márcsak a látványától is jóllakva.

Kavargó lelkem az édesség hatására megnyugodott, félretette a problémáim, hogy azok nélkül élvezhessem a mennyei perceket, miközben elfogyasztom ételemet.

Felvettem a villát, higgadt, kesernyés mosolyommal kezdve bele étkembe, vékony ujjaim közé fogva az evőeszközt, a letört darab alá emelve kezem, hogy még véletlenül se landoljon ölemben. Mikor elöntötte szám az édes íz, jóleső sóhajjal hunytam le szemeim, egy ideig még ajkaim közt tartva a fém tárgyat.

Úgy véltem, túlságosan megszoktam a jótartást, nem érezve a problémák súlyát, melyek továbbra is világom gyötörték. Noha a lelkem mélyén tudtam, hogy a csendes napjaim megszámlálhatóak lesznek, fizikailag nem voltam rá felkészülve. A bennem lappangó, lassan el-eltűnő depressziónak, és a két fiúnak hála egy új énem lépett elő belőlem, valaki olyasmi, aki anyám lelkét hordozza, az erős, magabiztos, kötelesség- és tisztelettudatos nőét, nem a hölgyét, aki összetört apám karjai közt.

Bár be kellett vallani, hogy az utóbbi személyiségjegy is bújkált bennem még; reméltem, nem sokáig, ugyanis torkig tele voltam a szenvedéssel és a kínokkal, melyek erőtlenségemmel együtt jártak.

Kinyitva szemeim ismét letörtem egy darabot a rendelt édességemből, immáron pimasz mosollyal telt, enyhén csokis ajkaimon. Felpillantottam, egyenesen a mellettem ülő Kookra, aki állát támasztva meredt rám, fekete haja itt-ott mélybarna, zavaros tekintetébe hullott, ahogy enyhén eldöntve kobakját kedves, óvatos vigyor kúszott arcára. Mintha csak azt kérdezte volna, "tényleg ennyire finom?"; én pedig csak bólintottam válaszként, végignézve, ahogy szemeivel követte egyszerű mozdulatom, csuklómnál megállítva méregetését.

Inkább ismét a saját dolgommal törődtem, figyelmen kívül Mason nyafogását, amiért a mellettem ülő újonnan nem figyelt rá.

A futurisztikus, letisztult, kedves kis kajálda illatai s hangjai felidézték bennem az iskola dohos, szúrós hipó szagának emlékét, s hiába próbáltam másfelé terelni gondolataim, valahogy megakadtam az evésben, a lila foltot szuggerálva a csuklómon. Ismét fellángolt bennem a düh, habár ökölbe nem rándultak az ujjaim, tudtam, addig unottan, érdektelenül csillogó tekintetem egyből elsötétült, az érzelmek nem úgy ragyogtak benne, ahogy azt tenniük kellett volna.