~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 48.rész ⇷

/Taehyung szemszög/

-Mit gondolsz a következő példáról? -fordultam Chiyu felé, elszakítva tekintetem az asztalon pihenő nasirengetegről. Szívesen szolgáltam volna ki magam, ha az nem jelenti azt, hogy mégjobban elhízok. Az utóbbi időben kevésbé figyeltem az alkatomra, hisz a hirtelen növő tananyag okán nem esett időm eljárni a konditerembe..

-Mit gondoljak? -a húgom makacsul, kissé zavarban húzta el ajkait.- Nem értem...

Mély sóhajjal raktam félre mindent, tanácstalanul vakarva meg a tarkóm.

-Akkor kezdjük újra?

-Miért nem hagyhatjuk az egészet úgy, ahogy van? -szemét forgatta, lemondó sóhajjal dőlve hátra, némiképp hisztis hangvétellel velem szemben. Nem szerettem, ha így beszél, de meg tudtam érteni. Ha valaki verselemzésről akart volna beszélni nekem, szerintem az ajtóban megfordítottam volna táskástul-mindenestül.

-Ha nem aggódnék amiatt, hogy megbuksz a következő vizsgádon, nem törődnék vele ennyire.

-Jó, hát engem nem érdekel -nyűgösen sóhajtott fel, indulatosan letéve a ceruzáját a matekfüzetére.- Minek kell egyáltalán átmenjek matekból? Sose leszek olyan jó belőle, mint te!

-Chiyu -szigorúan szóltam rá, jelezve, hogy figyeljen a hangnemére, amíg velem beszél. Megfeszültek a vállai, kissé összehúzta magát figyelmeztető szavaimra.- Nézd, tudom, hogy elszomorít. Én sem vagyok tökéletes, de ha azt szeretnéd, hogy jó jegyeid legyenek, muszáj tenned értük.

-De olyan nehéz.. -motyogta mély elkeseredettséggel a hangjában. Nem tudtam nem együttérezni vele; sok dologgal kapcsolatban éreztem én is így, nem tehettem mást mintsem ellazulni, megpróbálni lazábban venni a nézőpontját.

-Figyelj -átnyúlva az asztal felett megpaskoltam a fejét, eleresztve egy kedves, nagytesós félmosolyt.- Kezdjük az elejéről, még egyszer. Megpróbálom elmagyarázni egy másik perspektívából, de akkor ígérd meg, hogy figyelsz rám.

Lapos tekintettel mért végig, pillantása már-már flegmának és élesnek tűnhetett, mígnem csak lemondóan bólintott, ujjai közé fogva írószerét és radírját. Chiyu még fiatal volt ahhoz, hogy az érzelmeit el tudja rejteni, vagy akarattal meg tudja változtatni; nem tudtam hibáztatni őszinte kifejezései és kitörései miatt. Magamra ismertem benne, a kisebb énemre, arra, aki szüntelenül azon ügyködött, hogy eltüntesse a mellkasából az öngyűlölet kíméletlenül kegyetlen érzését. Pont ugyanolyan tehetetlennek éreztem magam mint ő, mikor Jimin vérző orrát, riadt tekintetét figyeltem minden egyes -egyoldalú- verekedésünk után. Mart a kétségbeesés, a lelombozottság, a kényszeres feszítés, miszerint én ennél többre vagyok képes, máshogy is meg tudnám ezt oldani.

Két rövid kopogás szakított félbe magyarázatom közepette; mind a ketten az ajtó felé fordultunk, csakhogy megpillanthassuk anyánk kedves tekintetét, mosolygó alakját.

-Hogy álltok? -kérdezte az ajtófélfának dőlve, összekulcsolva karjait mellkasa előtt. Az utóbbi időben határozottan jobban nézett ki, nem volt sápadt az arca, a szemeiben is több fény lakozott manapság.- Csak nem zavarok?

-Nem mondanám hogy zavarsz, de pont minden közepén vagyunk -húgom nyers szavakkal válaszolt a szülőmnek, zavartan visszakapva a tekintetét a tananyagra.- Vagyis, nem..

-Jól állunk -viszonoztam a nő mosolyát.- Van valami gond?

-Nem, gondoltam felnézek. Apátok hamarosan hazaér, az étel is kész, szeretnétek lejönni enni, vagy hagyjalak titeket tanulni?

-Abszolút, hamarosan megyünk. Nem akarsz csatlakozni? -mielőtt a fiatalabb válaszolhatott volna, kedvesen válaszoltam a feltett kérdésekre. Egy ideje úgy éreztem, hogy nem állunk annyira közel egymáshoz a családommal, ezáltal törekedtem, hogy ezt alapjaitól megváltoztathassam. Nem sok mindenről tudtak az elmúlt időben, sem a viszonyaimról, sem a kiruccanásról; nem szerettem, pontosabban nem tudtam nekik hogyan megnyílni az egyedül eltöltött idő után.