~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 4.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Fáj.

Ez volt az első gondolat, ami elmémbe szökött, mikor az az ismeretlen fiú átrántott a korláton. Miért tette?, valószínűleg ezt ő maga sem tudta. Hisz mindig is egy jótétlélek volt, már kiskorában is.

Jeongguk olyan emberek közé tartozott, akikbe akaratlanul is kapaszkodni akartam. Az a tipikus legjobb haver figura; tudja, mi az a magánélet, mégis valahogy érzi, ha az emberek hazudnak neki és foggal-körömmel harcol mások kellemes közérzetéért.

Egy pillanatra gyűlölni akartam ezt a fajta tulajdonságát, mégsem sikerült. Nem voltam képes rá, és hiába reménykedtem, hogy elszakadhatok tőle, abban a pillanatban magához láncolt.

Útjaink habár elváltak, mikor elkezdtük a felső általánost, most valahogy ismét összehozott minket egymással a sors fintora, és úgy tűnt, nem is akart elereszteni.

Köhögve emelkedtem fel, letöröltem a vért a szám széléről és az orrom alól, homlokomhoz fogva a hirtelen szédülés miatt, mely hirtelen felkelésemnek hála hatalma alá kerített. Fáztam a vérveszteségtől, fáztam a fájdalomtól, a magánytól..

Fáztam nélküle.

Hogy mikor kezdődött ez az érzés? Talán abban a szent pillanatban, hogy felismertem, visszaemlékeztem rá és elsírtam magam a karjai közt. Úgy gondoltam, felesleges volt megmentenie, mégis megkönnyebbültem, hogy megtette. Adott egy kis reményt, amivel jelezte, hogy igenis szüksége van rám valakinek.

Mert igazából tizenhárom éves korom óta csak egy kolonc voltam a világnak. Na jó, talán arra jó voltam, vagyok, hogy mások levezessék rajtam a depressziót és a stresszt, otthagyva engem az efféle félelmek karmai közt.

A gondolataimra akaratlanul folyt le egy könnycsepp az arcomon. Már négy éve véget akartam vetni mindennek. Ha akkor lettem volna elég bátor ahhoz, hogy felvegyem a pisztolyt, és meghúzzam a ravaszt..

A falnak kellett támaszkodnom, nehogy szétcsússzanak alattam a lábaim a gyengeségtől. Pár másodperc után már úgy-ahogy stabilan álltam a talajon, ígyhát kiindultam csendesen, a szokásos bicegős tempómban. A fehér ingem tiszta mocsok és vér volt, bár őszintén nem vártam mást. Tudtam, hogy meg fognak verni az ebéd után, csakhogy ismét ne figyelhessek az amúgy is szegényes étkezésemre.

Megtöröltem könnyektől ázó szemeim, kiköptem az alvadt vért a számból, zsebredugtam a kezeim és inkább csak az őszi faleveleket néztem magam elött. Néha-néha rátapostam egyre, vagy belerúgtam, ha volt hozzá lelkierőm.

Őszintén, azon csodálkoztam már csak, hogy tizennyolc évesen még mindig szüzen tengettem napjaim. Hogy pontosítsak; inkább azon, hogy még nem erőszakolt meg senki.

Na az betette volna nálam a kaput.

El is mosolyodtam a gondolatra, miszerint ez a helyzet -úgy látszik- még nem a legszarabb, és ez valamelyest megnyugvással töltött el. Mellkasomban szétáradt egy fura melegség, ahogy felpillantottam az égre, fel a fák vérvörös levelein keresztül. Olyan békés volt, olyan melankolikus.

Tetszett.

Az egyetlen, ami elcseszhette ezt a tökéletes pillanatot az az volt, hogy tíz percnyi séta után sikeresen hazaértem. Mármint az, hogy haza igazán relatív fogalomnak hatott: mindenesetre, visszaértem abba a házba ahová igazából négy év alatt sose kívánkoztam vissza.

Szokásosan összehúzva magam, csendesen, lábujjhegyeken sétáltam be, a lehető legkisebb zajjal visszacsukva az ajtót és elmotyogva a már klisés "Hazaértem" szövegemet. Úgy látszott édesapám ismét leült meccset nézni, ami -üveges tekintetéből leszűrve- nem vezethetett sok jóra.