~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 35.rész ⇷

/Taehyung szemszög/

Ha az élet a vizsgák mellett lehetne unalmasabb, mint eddig volt, hát nem szívesen tapasztalnám meg, hogy őszinte legyek.

Két hónap relatív hosszú idő; hatvan nap -vagy hatvanegy-, ha így mondjuk lehet, mégtöbbnek tűnik. Ám egyet kell érteni azzal, hogy amilyen tartós intervallum, annyira gyorsan szalad el a szemünk, lelkünk előtt.

Végzős diákként alighanem szószerint nyakunkon ült az egész iskola. A megfelelő átlag, a folyamatos tanulmányi előkészületek, tesztek úgy rohamoztak meg minket, mint a németek a lengyeleket a második világháború idején.

Természetesen, ennek ellenére nem lehetett azt mondani, hogy a várható folyamatos tanuláson kívül olyan borzasztó lett volna bármi is; sőt, a kapcsolatunk Jiminnel igazán felvirult a fáradt, esti éjszakákon, melyeket itt-ott tanulással kellett volna töltenünk.

Többek közt megtudtuk azt is, hogy lehet bármilyen izgató, de nem kedveli a cosplayt és a kikötözős szexet. Egy ideig még kínosan nevetve simítottam arcomra pofonja után, akárhányszor csak elképzeltem durcás tekintét. Aztán persze másnap reggel fél liter plusz egy három decis kávét ihattam meg, hogy a szemeim ne csukódjanak le a kipihenetlen állapotom okán.

Hogy őszinte legyek, valójában kevésszer esett ilyen; a legtöbb időmet a vizsgák és a tényleges felkészülés miatt otthon töltöttem családom, döntőképp húgom társaságában, ha úgy adta kedve és ideje, hogy bekuckózott a szobámba komfortálni engem.

Az otthonom továbbra is egy olyan hely volt, ami nem lehetett volna ugyanaz a családom nélkül. Egy időben menekültem onnan, de a lelkemnek hiányzott a szüleim hangja, az illatuk és bolondos érintésük, ahogy alkalomadtán hátba csaptak, vagy éppen a hajammal szórakoztak, kiemelve, hogy ismét mennyire megnőtt, és hogy nem akarok-e kezdeni vele valamit? Természetesen mindig is létezett az a szint, ahol egy időre azt mondtam, hogy elég, de úgy véltem, valójában ez lenne a normális.

Hálás voltam az életnek, amiért ilyen családdal nőhettem fel, és a családomnak, amiért minden gaztettem, hibám ellenére tárt kezekkel vártak vissza, akárhányszor fáradtan, kedvtelenül vagy véresen estem haza a legkésőbbi órákban.

Nem tehettem róla, hisz már felnőttem, nem maradtam gyerek; s ezt ők, legfőképp édesanyám tudta igazán. A folyamatos kimaradásokkal az otthoni életből, a nagyobb méretű cipőkkel és ruhákkal együtt hangom, viselkedésem és kinézetem is bőven tanusította, hogy már nem az a Taehyung vagyok, akit ő még kölyök koromban ismert. Titkokat rejtegettem, önmagam, az érzéseim.

Mindezek ellenére, nehezemre esett kiszakadni öleléséből, mikor kint a kapuban, korán reggel magához vont, gyengéden simogatva hátam, suttogva, minden rendben lesz. Talán engem, talán magát akarta nyugtatni ezzel; talán mindkettőnket, hisz még ha nem is mutattam ki, ő tudta, hogy milyen gondolatok cikáznak elmémben.

-Vigyáznod kell magadra, nehogy megfázz -mikor elengedett, jobban összevonta maga előtt vékony köpenyét, majd felkaromra simított és megszorította azt.- Még a végén aggódnom kell érted.

-Anya, csak egy hétre megyek el.

-Igen, keresztül a kontinensen.

-Nem délre -megráztam a fejem összevonva szemöldökeim gyerekes tekintetére.- Csak két órára van innen Sokcho, az se biztos, hogy a hegyen fogunk megszállni.

-De ott közvetlen mellettetek van a tenger -kétkedő pillantása végigfutott arcomon, majd vállaimon.- Annyira megnőttél -sóhajtotta-, elfelejtem, hogy nem vagy már gyerek.