/Taehyung szemszög/
Ha az élet a vizsgák mellett lehetne unalmasabb, mint eddig volt, hát nem szívesen tapasztalnám meg, hogy őszinte legyek.
Két hónap relatív hosszú idő; hatvan nap -vagy hatvanegy-, ha így mondjuk lehet, mégtöbbnek tűnik. Ám egyet kell érteni azzal, hogy amilyen tartós intervallum, annyira gyorsan szalad el a szemünk, lelkünk előtt.
Végzős diákként alighanem szószerint nyakunkon ült az egész iskola. A megfelelő átlag, a folyamatos tanulmányi előkészületek, tesztek úgy rohamoztak meg minket, mint a németek a lengyeleket a második világháború idején.
Természetesen, ennek ellenére nem lehetett azt mondani, hogy a várható folyamatos tanuláson kívül olyan borzasztó lett volna bármi is; sőt, a kapcsolatunk Jiminnel igazán felvirult a fáradt, esti éjszakákon, melyeket itt-ott tanulással kellett volna töltenünk.
Többek közt megtudtuk azt is, hogy lehet bármilyen izgató, de nem kedveli a cosplayt és a kikötözős szexet. Egy ideig még kínosan nevetve simítottam arcomra pofonja után, akárhányszor csak elképzeltem durcás tekintét. Aztán persze másnap reggel fél liter plusz egy három decis kávét ihattam meg, hogy a szemeim ne csukódjanak le a kipihenetlen állapotom okán.
Hogy őszinte legyek, valójában kevésszer esett ilyen; a legtöbb időmet a vizsgák és a tényleges felkészülés miatt otthon töltöttem családom, döntőképp húgom társaságában, ha úgy adta kedve és ideje, hogy bekuckózott a szobámba komfortálni engem.
Az otthonom továbbra is egy olyan hely volt, ami nem lehetett volna ugyanaz a családom nélkül. Egy időben menekültem onnan, de a lelkemnek hiányzott a szüleim hangja, az illatuk és bolondos érintésük, ahogy alkalomadtán hátba csaptak, vagy éppen a hajammal szórakoztak, kiemelve, hogy ismét mennyire megnőtt, és hogy nem akarok-e kezdeni vele valamit? Természetesen mindig is létezett az a szint, ahol egy időre azt mondtam, hogy elég, de úgy véltem, valójában ez lenne a normális.
Hálás voltam az életnek, amiért ilyen családdal nőhettem fel, és a családomnak, amiért minden gaztettem, hibám ellenére tárt kezekkel vártak vissza, akárhányszor fáradtan, kedvtelenül vagy véresen estem haza a legkésőbbi órákban.
Nem tehettem róla, hisz már felnőttem, nem maradtam gyerek; s ezt ők, legfőképp édesanyám tudta igazán. A folyamatos kimaradásokkal az otthoni életből, a nagyobb méretű cipőkkel és ruhákkal együtt hangom, viselkedésem és kinézetem is bőven tanusította, hogy már nem az a Taehyung vagyok, akit ő még kölyök koromban ismert. Titkokat rejtegettem, önmagam, az érzéseim.
Mindezek ellenére, nehezemre esett kiszakadni öleléséből, mikor kint a kapuban, korán reggel magához vont, gyengéden simogatva hátam, suttogva, minden rendben lesz. Talán engem, talán magát akarta nyugtatni ezzel; talán mindkettőnket, hisz még ha nem is mutattam ki, ő tudta, hogy milyen gondolatok cikáznak elmémben.
-Vigyáznod kell magadra, nehogy megfázz -mikor elengedett, jobban összevonta maga előtt vékony köpenyét, majd felkaromra simított és megszorította azt.- Még a végén aggódnom kell érted.
-Anya, csak egy hétre megyek el.
-Igen, keresztül a kontinensen.
-Nem délre -megráztam a fejem összevonva szemöldökeim gyerekes tekintetére.- Csak két órára van innen Sokcho, az se biztos, hogy a hegyen fogunk megszállni.
-De ott közvetlen mellettetek van a tenger -kétkedő pillantása végigfutott arcomon, majd vállaimon.- Annyira megnőttél -sóhajtotta-, elfelejtem, hogy nem vagy már gyerek.
YOU ARE READING
~Within The Walls~ /VMinKook FFC/
Random"Ez a kötelék köztünk rosszabb, mint bármiféle hazugság az életünkben. Pedig hazudtunk. Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást." Három középiskolás fiú élete nem olyan könnyű, főleg akkor, ha mindegyikük másféle múlttal rendelkezik. Valami azonban mégi...