~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 5.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Úgy éreztem magam, mint egy pókhálóba ragadt molylepke. Lefogott szárnyakkal, elszorított torokkal, mozgásképtelenül álltam, szemeimmel könyörögve a megváltásért.

Kétségbeesetten próbáltam, akartam kiszabadulni a ragacsból, amely megtartott, ámcsak vergődni tudtam, feladva lassacskán minden reményem. A reményem, miszerint nem találkozok vele újra.

Taehyung úgy lépett az életembe, mint egy csendes forgószél, ami egyhamar tornádóvá nőtte ki magát, elpusztított mindent, majd továbbállt. Nem is tudom miért voltam meglepődve, hisz számítottam rá, hogy egyszer ő fog lelökni a tetőről, nem én lépek majd egy nagyot.

Észre sem vettem, hogy Jeongguk már vállamnál fogva ráz, hogy ébredjek fel. Csak meredtem magam elé, fejemet ellepte az üresség, torkomat elszorították a fantom karok, melyeket gúnyos mosolya irányított, lábamat lehúzták az árnyak, amik mögötte lépkedtek s segítették őt. Káosz volt a fejemben - űr, mégis zűrzavar.

-Jimin, minden rendben? -a fekete hajú aggódó tekintetével találtam szembe magam, amint kitisztult a látóterem.

-Igen..

-Micsoda kellemes meglepetés -Taehyung közelebb lépett, mire én vele együtt hátráltam egyet. Láttam, hogy nem kedvelte a tényt, miszerint én is csatlakozni kívántam a kis társasághoz. Láttam a gyűlöletet a szemében.

-Én is így gondolom -feleltem egy zaklatott mosollyal.- Eszembe jutott valami..

-Baj van? -Jeongguk értetlenül meredt először rám, majd rá, teljesen elveszve a kereszttűzben.

-Igen.. Mégis haza kell mennem. Ne haragudj -hajoltam meg előtte mélyen, csakhogy ne láthassam csalódott tekintetét. - Sajnálom.

Nem vártam meg, hogy válaszoljon, hátat fordítottam és elrohantam.

Szédültem, remegett a mellkasom, a kezeim, a lábaim. Elveszettnek, gyengének éreztem magam, hátamon árnyak pillantását véltem felfedezni, melyek könnyeimmel együtt egyre nagyobbá és nagyobbá nőtték ki magukat.

A jelenléte.

A puszta jelenléte ezt váltotta ki belőlem.

Ezt a félelmet, a rettegést a fájdalomtól.

Talán csak reménykedtem, hogy a kapcsolatunk újonnan kivirágzik majd, s nem kell egymást, pontosabban engem ilyen félelemmel sarokba szorítani, de abban a pillanatban, ahogy megláttam éjfekete szemeit, az azokban kavargó érzelmeket, mindenféle ilyen vágyat feladtam.

Fogalmam sincs, mit tettem, mikor és vajon miért, hogy ekkora ellenszenv fejlődött benne, de valahogy megtanultam elfogadni.

"Ne is áltasd magad, Jimin. A te hibád volt."

Lihegve sétáltam át a mellékutcákon, a főutakon, keresztül a sikátorokon. El akartam tűnni. El a világ szeme elől, Jeongguk karjaiban.

Összekoccantottam a fogaim, ahogy tíz perc futás után végre a saját házunk utcájába értem. Elkapott a hányinger, elfogyott a levegőm. Milyen ironikus volt, nemde? A gyengeségem. Pedig Taehyung pont ugyanolyan volt, mint azok, akik napi szinten zaklattak. Akik miatt legszívesebben levetettem volna magam a tetőről. Ahogy nekik, hasonlóan neki is behúzhattam volna egyet, és akkor talán csendben marad. Vagy megver.

Erőfölényt nézve tuti a másodikra tippeltem volna, de őszintén, már nem hatott meg a fájdalom.

Egy érző, mégis érzéketlen porhüvellyé váltam, csak azért hogy túl tudjam ezt élni, hogy segíteni tudjak másoknak, akik pont ugyanezen mennek keresztül.