~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 38.rész ⇷

/Jimin szemszög/

A sötét napok, úgy tartják, egyszer úgyis továbbállnak majd ha eljön az idejük. Pont úgy, mint a szélcsend után a másodpercekkel kialakult tornádó, vagy éppen egy városokat elpusztító tsunami, melynek igazából márcsak az utóhatásait érezzük igazán.

Hogy őszinte legyek, ennél jobb példákat nem is hozhattam volna fel az utóbbi napokra. Fintorogtam, mikor visszagondoltam az időre, és a dolgokra, amik itt-ott, túlságosan sűrűn elvétve estek meg velünk.

Mondanom sem kell, hogy a kirándulás alapjáraton katasztrófával kezdődött, ámde mi volt az azelőtti intervallummal? A napokkal, a hetekkel? Az édes kínszenvedésekkel a suli mosdóiban az első alkalom után?

Csupa izgalom és unalom egyszerre voltaképpen.

A lábam alatt roppanó itt-ott még száraz avar könnyedén érte el, hogy felemeljem tekintetem a szorgosan dolgozó hangyákról cipőm orra előtt. Lényegében olyan hang volt ez, amelyet még Mason sem tudott imitálni.

-Mit gondolsz? Nézd, ennek milyen szép színe van itt -gyerekesen nyújtott nekem egy elvétve szakadt levelet, melynek még mindig megvoltak élei az idő múlása ellenére is.

-Szép barna -bólintottam sóhajtva.- Kezdek fázni. Te látsz még valamit egyáltalán?

-Persze -nevette el magát.- Még csak félhomály van, netán a te szemeid nem működnek olyan jól?

-De, tökéletesen működnek -megdörzsöltem felkarom. Nem öltöztem fel eléggé, bár meg kell vallani, nem is számítottam ilyen hűvös időre.

-Akkor jó -Mason könnyedén emelte le magáról a mellényét, csakis azért, hogy azt vállamra teríthesse. Elmosolyodott, bizonyára jól szórakozott vörösödő arcom és kétkedő, kérdő tekintetem egyvelegén.- Ijedtnek tűnsz.

-Inkább értetlennek. Néha nem értem a tetteid?

-Ez egy kérdés volt? -mint valami kölyök, összevonta szemöldökeit állára fogva, aztán elvigyorodott.- Csak valami baráti gesztus -paskolta meg a vállam ártatlanul-, azt hiszem. Elvégre, Kook megnyúzna ha nem vigyáznék rád.

-Mondd csak -kicsit hezitálva kezdtem bele-, tulajdonképpen miért is.. Kook?

A levelet, melyet addig játékosan forgatott ujjai közt, leejtette, könnyedén lépve el mellettem, lassan továbbindulva az ösvényen.

-Hm.. Ez egy hosszú sztori, azt hiszem.

-Túl hosszú ahhoz, hogy most elmagyarázd? -kíváncsian mentem utána, hisz valóban érdekelt, miért ilyen a személyisége. Mason bizonyára a felszín alatt még érdekesebb lehetett, mint alapjáraton.

-Inkább beszélj te magadról, utána én is belekezdek.

Sóhajtva néztem szórakozott pillantására, melyet lassan már tényleg nem igazán láttam a fák árnyéka és az alapvető sötétség miatt.

-Mit szeretnél hallani?

-Kezdjük ott, miért olyan a kapcsolatod Kookkal amilyen?

-Nos.. -tétován félrepillantva tarkómra simítottam. Nem voltam biztos benne, hogy kéne kifejeznem magam ezzel kapcsolatban. Tényleg hálát éreztem, de szavakkal ezt másoknak nem igazán tudtam átadni, még akkor sem, ha az önkifejezési képességem az utóbbi időben igazán gyarapodott.- Édesapámmal éltem tizennyolc évig. Az utóbbi négy évben rendszeresen, alighanem napiszinten bántalmazott -csillogó tekintete elsötétült, bár nem tudtam megmondani, hogy ez érzelmei, vagy a fények játéka volt-e.- Az egyik nap annyira megütött, hogy szó szerint fájt a létezés. Egy bizonyos eset miatt Jungkookkal barátok lettünk, de nem tudott róla, aztán..