~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 47.rész ⇷

/Jungkook szemszög/

-Nem mondod, hogy húsvétra kosarat akarsz? -néztem édesanyámra felettébb értelmes ábrázattal.- Anya, már tizennyolc vagyok.

-És? Netán te és a barátaid nem akartok csinálni egyet ide? -nézett körbe a nappaliban, kissé elfintorodva, ahogy felemelte a nappalin hagyott, összegyűrt plédet.- Meg valami tisztaságot.

-Rendet -javította ki édesapám sóhajtva.- Kosz nincs.

-Idejöttök, és az első dolgotok az, hogy ócsároljátok szerény hajlakomat. Másra nem is vagytok képesek?

-Az ócsárlás csúnya szó, fiam -sóhajtott a nő, játékos mosolyával visszadobva a vékony takarót eredeti helyére.- Mindegy is. Hol vannak Jiminék?

-Taehyung és ő is otthon vannak -rosszallóan megráztam a fejem.- Komolyan mondom, nem hiszlek el benneteket. Meddig lesztek itt?

-Ki akarsz dobni minket? -pillantott rám elhűlten, némiképp szigorúan az anyám mellett álló férfi.

-Nem, apa- -lemondóan sóhajtottam, két ujjam orrnyergemre szorítva.- Hagyjuk...

Jóízű nevetésük szólalt fel irritált, tehetetlen személyem mellett; hangulatuk pedig hamar rám is átragadt, képtelenséggé téve számomra a további durcizást.

Elmosolyodtam, rövid ölelésbe vonva kettejüket. Ha belegondoltam, hogy miken mentünk keresztül azért, hogy egy ilyen ingatag, mégis biztos kapcsolatot alakítsunk ki egymással, megremegett a lelkem. Sírhatnékom támadt, mégsem a szomorúságtól, vagy a veszteségtől, a kihagyott évektől; inkább a boldogságtól, a végre befedett lyuktól a mellkasomban.

A hiányérzet nem lépett fel többé, a felhőtlen szeretet mindent elnyomott, ami negatív felmerülhetett volna.

Sosem hittem, hogy én, Jeon Jeongguk egyszer is ilyen melengető érzésekről fogok papolni, tekintettel az előző éveimre -, a magányra, a kegyetlenségre és végtelen ürességre-, ám úgy tűnt eljött az idő, hogy újra megismerhessem a szeretet jelentését, egy új formáját a vihar elvonulásának pillanatával együtt.

Csak álltunk egymás ölelésében, élvezve a csendes perceket, melyek kivételesen megadattak számunkra. Ki akartam használni az időt, mert tudtam, hogy édesanyám és édesapám nem maradnak Seoulban örökké, akkor sem, ha ez lett volna minden vágyam abban a pillanatban. A munkájuk, a kötelezettségeik hívták őket, hiába próbálták halasztgatni minden egyes nappal a visszautazásuk, a búcsú időpontját.

-Mi lenne, ha elmennénk ma valamerre? -anyám kezdeményezte a gesztusunk megszakítását azzal, hogy kedvesen eltaszított magától, miközben vállamról felsimított arcomra.- Ha te is szabad vagy, elmehetnénk egy vidámparkba? Vagy van valami hely, amit látni szeretnél?

Elgondolkodva pillantottam apámra, majd vissza rá, másodpercekig vizslatva semleges, kíváncsi tekinteteiket. Sötét árnyalatú íriszeik éppoly mélyre láttak az emberben, mint sajátjaim; különös pigmentjeik hatására azonban, ha a fény úgy vetült rájuk, ébenbarna szemeik egy vöröses beütésű tónust vettek fel. Imádtam látni, ahogy a természet határozza meg az arcukra kiülő gesztusokat; feketés pillantással lehangoltnak, némiképp ijesztőnek tűnhettek, ám ezzel a világosabb színnel ábrázatuk derűsebbnek, kedvesebbnek, játékosabbnak látszott.

Arcukra barázdát vésett már az idő, sápadt bőrük itt-ott mutatta a fiatalság, de öregség jeleit is. Pár évvel ezelőtt csak a mosolyuknál előforduló, vékony gödröcskéket és sokszor táskás szemeiket láttam, most azonban minden egyes mimikájuk égető sebként vésődött belém, kelletlenül és aggódva; "talán újra elfelejthetem őket".