~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 15.rész ⇷

/Jimin szemszög/

Fáradtan, nyúzottan, de nyugodt lélekkel lépkedtem a ropogós hóban, kipirultan szorongattam a táskám és a bizonyítványom, hallgatva Kook és Tae bájos haveri csevegését. Ugyan még rázott a hideg, és nem voltam a legjobban, de képtelen voltam nem mosolyogni. Nem gyűlölt. Taehyung sosem gyűlölt, és a tény, hogy ezt megtudtam jobban megnyugtatott, mint bármi más.

Annyira boldog voltam, annyira... Sírni tudtam volna a mellkasomat feszítő érzésektől, de nem tettem. Miért is tettem volna? Nem volt konkrét okom rá.

Csak úgy suhantak a napok, gyorsabban repültek mint a felröppenő galambok, vagy a viharos szél, ami egy tavaszi napon megszaggatta a virágban pompázó fákat, leszakítva néhány rügyet végül csendesen továbbállt. A bennem tomboló zűrzavar pontosan ugyanolyan volt, mint ez az ágat szakasztó hurrikán - gyors jövetelű, pusztító, majd gyengéd szellővé váló kis kavargás, ami összetört darabkákat hagyott maga után, mégis megszabadított rengeteg gondtól. A felesleges, eltitkolt, nyomasztó szavaktól és emlékektől, melyek a kimondott szavak hatására szertefoszlottak, mint egy délibáb.

Nem hittem, hogy valójában mindez hazugság is lehetett azért, hogy lecsillapodjon a bennem élő, háborgó tenger.

Nem éreztem otthon magam, ám tudtam, hogy ha fizikailag nem is, de lelkileg itt a helyem. Mellette, mellettük. Pont úgy kellett volna lennie, mint annak idején, mikor még fiatalok voltunk, naivak, tudatlanok - kézenfogva járkálva dúdoltunk bugyuta dalokat, önfeledten nevettünk, csere- és szarvasbogarakat kaptunk el, majd engedtük őket szabadjára. Nyáron különböző fesztiválokon vettünk részt, cukorba mártott almát ettünk és műanyag halakat vadásztunk a picike horgászbotunkkal csak azért, hogy valami hülye plüsst nyerhessünk meg - végül pedig szüleink elől megszökve a dombra futottunk, és ígéretet téve, hogy sose hagyjuk el egymást az égre pillantottuk, hallgatva a tűzijátékok hangos zaját.

Pont mint egy fegyverlövés.

Annyi, de annyi minden volt a hátunk mögött; annyi mindent tettünk meg közösen, együtt, mégis olyanná lett a kapcsolatunk, mint akik sosem ismerték egymást. Barátokból váltunk idegenekké, hűvös, gúnyos ellenségekké: a magány lett az egyetlen párfogoltunk, aki végül bajtársból árulóvá vált, és megfojtott minket a hideg keserűség folyójában.

Talán csak én éreztem így. Talán csak én voltam egyedül. Mégis reméltem, hogy megértik, mit érzek mikor azt mondom, "örülök, hogy újra együtt vagyunk".

Egyikünk sem maradt a régi, talán én ragadtam egyedül egyhelyben, én nem tudtam megszabadulni a traumáimtól, míg ők elfelejtettek és továbbléptek, hogy megváltozhassanak.

De ez így volt rendjén. Nekem minden megfelelt úgy, ahogy összehozta az élet. Ha úgy adta volna a sors, aznap leesem a tetőről, és nem kell tovább szenvednem, de így tisztában voltam vele, hogy valami még vár rám.

Ha szeretet, ha magány, tudván, hogy nem gyűlölnek, nem érdekelt.

Sóhajtva igazítottam meg az ágyam, lehúztam a felsőm és magam elé meredtem. A pólómba maró, sápadt ujjaim figyelve észre sem vettem az ajtó csendes nyikorgását, ahogy kinyílt, és hirtelen két hideg kéz simult fedetlen derekamra.

Felemeltem a fejem, de nem mozdultam meg, hagytam, hogy Jeongguk vállamra csókoljon, átsimítson hasamra, majd összekulcsolva ujjait kicsit jobban magához húzzon.

-Most nem rezzentél össze -kuncogta.

-Épp átöltözöm -feleltem egy erőltetett mosollyal. Kedveltem minden mozdulatát, élveztem, ahogy gyengéden bánt és törődött velem, de a feszítés a mellkasomban mindig egyre erősebbé vált a percek múlásával, ahogy ölelésében álltam, azon gondolkodván, valóban helyes-e ez így?