/Jimin szemszög/
Fáradtan, nyúzottan, de nyugodt lélekkel lépkedtem a ropogós hóban, kipirultan szorongattam a táskám és a bizonyítványom, hallgatva Kook és Tae bájos haveri csevegését. Ugyan még rázott a hideg, és nem voltam a legjobban, de képtelen voltam nem mosolyogni. Nem gyűlölt. Taehyung sosem gyűlölt, és a tény, hogy ezt megtudtam jobban megnyugtatott, mint bármi más.
Annyira boldog voltam, annyira... Sírni tudtam volna a mellkasomat feszítő érzésektől, de nem tettem. Miért is tettem volna? Nem volt konkrét okom rá.
Csak úgy suhantak a napok, gyorsabban repültek mint a felröppenő galambok, vagy a viharos szél, ami egy tavaszi napon megszaggatta a virágban pompázó fákat, leszakítva néhány rügyet végül csendesen továbbállt. A bennem tomboló zűrzavar pontosan ugyanolyan volt, mint ez az ágat szakasztó hurrikán - gyors jövetelű, pusztító, majd gyengéd szellővé váló kis kavargás, ami összetört darabkákat hagyott maga után, mégis megszabadított rengeteg gondtól. A felesleges, eltitkolt, nyomasztó szavaktól és emlékektől, melyek a kimondott szavak hatására szertefoszlottak, mint egy délibáb.
Nem hittem, hogy valójában mindez hazugság is lehetett azért, hogy lecsillapodjon a bennem élő, háborgó tenger.
Nem éreztem otthon magam, ám tudtam, hogy ha fizikailag nem is, de lelkileg itt a helyem. Mellette, mellettük. Pont úgy kellett volna lennie, mint annak idején, mikor még fiatalok voltunk, naivak, tudatlanok - kézenfogva járkálva dúdoltunk bugyuta dalokat, önfeledten nevettünk, csere- és szarvasbogarakat kaptunk el, majd engedtük őket szabadjára. Nyáron különböző fesztiválokon vettünk részt, cukorba mártott almát ettünk és műanyag halakat vadásztunk a picike horgászbotunkkal csak azért, hogy valami hülye plüsst nyerhessünk meg - végül pedig szüleink elől megszökve a dombra futottunk, és ígéretet téve, hogy sose hagyjuk el egymást az égre pillantottuk, hallgatva a tűzijátékok hangos zaját.
Pont mint egy fegyverlövés.
Annyi, de annyi minden volt a hátunk mögött; annyi mindent tettünk meg közösen, együtt, mégis olyanná lett a kapcsolatunk, mint akik sosem ismerték egymást. Barátokból váltunk idegenekké, hűvös, gúnyos ellenségekké: a magány lett az egyetlen párfogoltunk, aki végül bajtársból árulóvá vált, és megfojtott minket a hideg keserűség folyójában.
Talán csak én éreztem így. Talán csak én voltam egyedül. Mégis reméltem, hogy megértik, mit érzek mikor azt mondom, "örülök, hogy újra együtt vagyunk".
Egyikünk sem maradt a régi, talán én ragadtam egyedül egyhelyben, én nem tudtam megszabadulni a traumáimtól, míg ők elfelejtettek és továbbléptek, hogy megváltozhassanak.
De ez így volt rendjén. Nekem minden megfelelt úgy, ahogy összehozta az élet. Ha úgy adta volna a sors, aznap leesem a tetőről, és nem kell tovább szenvednem, de így tisztában voltam vele, hogy valami még vár rám.
Ha szeretet, ha magány, tudván, hogy nem gyűlölnek, nem érdekelt.
Sóhajtva igazítottam meg az ágyam, lehúztam a felsőm és magam elé meredtem. A pólómba maró, sápadt ujjaim figyelve észre sem vettem az ajtó csendes nyikorgását, ahogy kinyílt, és hirtelen két hideg kéz simult fedetlen derekamra.
Felemeltem a fejem, de nem mozdultam meg, hagytam, hogy Jeongguk vállamra csókoljon, átsimítson hasamra, majd összekulcsolva ujjait kicsit jobban magához húzzon.
-Most nem rezzentél össze -kuncogta.
-Épp átöltözöm -feleltem egy erőltetett mosollyal. Kedveltem minden mozdulatát, élveztem, ahogy gyengéden bánt és törődött velem, de a feszítés a mellkasomban mindig egyre erősebbé vált a percek múlásával, ahogy ölelésében álltam, azon gondolkodván, valóban helyes-e ez így?
YOU ARE READING
~Within The Walls~ /VMinKook FFC/
Random"Ez a kötelék köztünk rosszabb, mint bármiféle hazugság az életünkben. Pedig hazudtunk. Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást." Három középiskolás fiú élete nem olyan könnyű, főleg akkor, ha mindegyikük másféle múlttal rendelkezik. Valami azonban mégi...