~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 37.rész ⇷

/Taehyung szemszög/

Ösztönösen remegtem a félelemtől, ahogy az előttem égő tűz vöröslő szikráit figyeltem. Messze volt még, ám olyan közel, hogy lángjait szellemileg éreztem arcomon. Az emlékek megint felperzselték a bőröm, a gerincemen végigfutott a hideg, ám oldalamat marta a forróság, ezáltal pedig az ilyen félelmek karmai közt sínylődve képtelen voltam tisztán gondolkodni.

Ha maga a tűzhely, a konyha gondolata nem is rémített meg, a később feltörő tábortűz annál inkább; legszívesebben olyan messze mentem volna tőle amennyire csak a természet adottságai engedték, mégha ez azt is jelentette, hogy a nyirkos, hideg talajon töltöm az éjszakám.

Kit érdekelt az idegesség? A frusztráltság, a lemondás? Rosszul lettem, mikor a narancssárgás fény vékony pulcsimra vetült, elvéve minden éhségem, amely addig testem kínozta.

Kookra pillantottam; ő volt a megmentőm. A mosolya, fekete tincsei, egyszerű, kacér mozgása és beszéde; még akkor is, ha egyesek számára ez hamisan mutatkozott meg. Kook valójában több volt, mint egy kedves, tisztelettudó ember. Nagyobb, mint maga Lucifer, mégis tisztább, mint maga Isten. Mindezek ellenére én egyedül benne találtam meg a tökéletes megnyugvást. Elhitette, megmutatta, hogy valami még jó, valami még van, amiben hihetek ezen a világon.

Tudtam, hogy az ő egyik része is ugyanezt érzi velem kapcsolatban, ennél boldogabbá pedig nem tehetett semmi az univerzumban.

Talán az a megkönnyebbülés, melyet édesanyám koszos, barna foltos arcán láttam aznap ébresztett fel bennem még hasonló érzéseket. A tudat, miszerint nekik nem esett bajuk, nem sérültek meg, hiába ütött ki engem végül az iszonyatos fájdalom, melyet a rámégett póló és maga a tűz okozott.

Emlékszem, szörnyű volt, a jelenetet pedig valószínűleg sose fogom tudni elfelejteni többé.

Arra keltem fel, hogy gázszag terjed a szobámban. A földszintes házunk elrendezése akkoriban még elég egyszerűnek számított, két hálószoba, egy nappali, egy konyha meg egy fürdő, semmi egyéb, kis udvar, régi, elkorhadt, már-már széteső berendezések. Az új bútorok -alapjáraton költözés miatt- nem jöttek szóba, hisz hiába adódott hozzá a pénz, új lakást akkor még nem sikerült találni; nem olyat, ami megfelelt volna a szüleim következetes döntéseinek és ízlésének.

Felkeltem a műanyag szálas pizsamámban, szemeimet dörzsölve nyitottam ki az ajtóm, egy szóval se kiáltva édesanyámnak, hisz nem tudtam pontosan mennyi az idő, és attól féltem, felkelthetem őket is a felesleges riogatással. Rövid, mégis ütemes léptekkel sétáltam a konyhába, fintorogva az egyre erősebb gáz szagát érezve.

-Anya, főzöl? -elhúztam ajkaim a kis közegbe rakva lábaim, ahol senki mást nem találtam, csak a négy éves, világát alig tudó húgomat.- Chiyu -másfél, két méterrel előtte pillantottam alacsony alkatára, fáradt mosollyal köszöntve őt-, hol van anyu?

-Ajt mondta, apuval bejél.

-Hol beszél apuval? -mikor visszapillantott a gáztűzhelyre, utánoztam tettét; hálisten, hogy így tettem.

A serpenyő alatt lángoló tűz és a törött gázpalackból áradó gáz találkozásakor egy pillanatra felvillant minden, következőnek pedig már csak a rám hulló törmelékdarabokat, az egész testemet végigmaró fájdalmat éreztem, és mindenhogy próbáltam védeni húgom apró alkatát, akinek karját még így is végigcsókolták a lángok.

Felordítottam, mikor a könnyeimtől és a hirtelen füsttől elhomályosult a látásom. A torkom elszorult, a levegőm kezdett elfogyni, mindez azonban nem csupán a csökkenő oxigénszint, de a pánik okán is lépett fel. Remegtem, ahogy Chiyu ijedt, zokogó alkatát a karjaim közt tartottam, a lábam induláskor meg-megcsuklott alattam, de ösztönösen tudtam, hogyha tovább maradok bent, a dolgok csak elfajulnak, így igyekeztem minden maradék erőmmel a bejárat felé venni az irányt.