~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 43.rész ⇷

/Taehyung szemszög/

-Igen, én is így gondoltam.

-Ugye? -nevetve paskoltam gyengéden a mellettem sétáló fekete hajúra pillantva.- Ugye, mennyire megváltozott?

-Bizarr belegondolni, hogy lassan több, mint másfél hónapja történt a baleset -mélyet sóhajtott.- Persze, hogy megváltozott. Mi is megváltoztunk.

-Most hogy mondod... -elgondolkodtam, magamban próbálva számolgatni az időt. Mikor megtörtént, tavasz eleje volt, azóta.. Három hétig volt eszméletlen, aztán még bő egy hónapig tartott a rehabilitáció. Már a hetedik hétnél jártunk, a cseresznyevirágok szirmai lassan hullani kezdtek, eszembe juttatva a Japánban eltöltött közel fél évemet.

Ott éjt nappallá téve kint voltak az árusok az utcákon, az éttermekben különleges menüt kérhettél, fenomenális desszertekkel és ajándékokkal kínáltak meg minden második lépésednél. Az utcák teljes egészükben rózsaszínba borultak, járókelőként meg csak ámultál és bámultál a város harmonikus megjelenése és színösszetétele okán.

Csodálatos egy hónap volt ez, a születés, a megújulás időszaka; emiatt is találtam felettébb ironikusnak a történteket, melyek sorról sorra következtek az élet filmszalagján.

Amikor lezuhant, eltört bennem valami. Kórházba, börtönbe küldtem egy embert. A teljesítményem megromlott, napokig nem ettem és nem törődtem magammal, mindaddig míg Kook állapota stabilra nem váltott. Jimin teljesen más emberré vált egy pszichológussal történt beszélgetés után, s ezáltal felettem is nagyobb befolyással bírt, mint bárki más. Egy egyszerű simítás a vállamra elég volt, hogy a bennem kavargó tornádó teljesen megszűnjön.

Aztán mikor ő felkelt, az életben először éreztem akkora megkönnyebbülést, hogy belezsibbadt mindenem. A baleset utáni csókunk segített realizálni, hogy egész életemben jobban szerettem, mint bármelyik partneremet a világon. Rájöttem, hogy minden amit vele nyertem egy égi áldás, és megfogalmazódott bennem, hogy mindezt akkor sem akarom elveszíteni, ha a fél karomat kell adnom érte.

Így szólt a mondás: "tűzbe nyúlnék"; valóban megtettem volna, ha ez az, amit a Sors kíván.

Rövidet nevettem, mielőtt az előttünk megjelent Masonra pillantva átléptem volna az iskola kapuját. Ezüstös tincseit vörösesre festette a legutóbb, és vágatott is belőle, ezáltal csak fél oldalt tudta takarni szemeit; idétlen vigyora mindenek ellenére azonban megmaradt, nem vesztette el gyermekes ártatlanságát és bolondságát.

-Császtok -öklünket nyújtva röviden összeérintettük azokat, mielőtt félszegen követtük volna gyors fordulását, tekintetében a kérdéssel, "hol a szőkeség?".- Hogy pihentetek?

-Jól, gondolom -Kook vállat rántott, felém fordult.- Ő is.

-Ne beszélj a nevemben -csaptam röviden, de óvatosan tarkón.- Ami azt illeti, nem tudom merre van, mielőtt kérdeznéd.

-Kár -sóhajtotta.- Akartam hogy még szünetben korrepetáljon, mert az utolsó anyagokat nem értem és hamarosan itt a vizsga.

-Miből is pontosan? -könnyedén biccentettem neki, hogy induljunk meg, miközben hezitálás nélkül mégegyszer kicsit hátrapillantottam.

Masonnak sok mindent köszönhettem, főképp azt, hogy megtarthattam önmagam. Nem akartam bevallani, de a baleset napján történt állandó baszogatása este igenis többet segített, mint az, hogy csendben maradt volna. Elterelte a figyelmem a hidegről és a sötétről, nem hagyva hogy elzárjam magam egy burokba az idegen érzelmek gyanánt.