/Taehyung szemszög/
Kavargott a gyomrom, undorodtam a nézésétől, a pillantástól, amely annyi mindent idézett fel bennem, mégis előhozta belőlem az ürességet, azt a fajta csalódást, melyet nem akartam érezni soha többé.
Hiába fogtam a csuklóját, úgy éreztem, vagy egy szakadékkal messzebb vagyok mint ő, mögötte, lemaradva valahol a hegy legeslegalján. Hiába érintettem, néztem rá, kérleltem a tekintetemmel, hogy térjen magához, íriszei démoni lehangoltsággal, kifejezéstelenséggel pillantottak vissza rám.
Kiszakadt az érintésemből, felém fordult, szemeiben csak egy kérdés lapult; "miért?", és tudtam, hogy minden történéssel kapcsolatban csak ez érdekli.
-Nem akartam, hogy hallja, ahogy veszekedünk -kezdtem megadóan, borúsan figyelve érdektelen kifejezését. Nem moccant, velem szemben állt, egyforma magasságunk ellenére fölém magasodott, én pedig engedtem, hogy megtegye. Kihúztam magam, felszegtem állam, de hagytam, hogy lenézzen, hogy gyűlölettől csöpögő tekintettel méregessen. Nem szólalt meg, továbbra sem adta meg azt a kiváltságot, hogy halljam; mindketten tudtuk, hogy tónusa könnyedén elárulhatná valódi érzelmeit.
"Miért küldted el? Miért pont Mason? Miért nem akarod hogy visszatérjenek az emlékeim? Miért nézel így rám?"
Egyszerre csak négy kérdés, nem is tudtam, melyikre kellene következőnek válaszolnom. Honnan kellett volna? Attól féltem, egy rossz mozdulat, egy rossz szó, s talán mind a ketten összetörünk.
Álltam pillantását, közelebb léptem, rövid megkönnyebbüléssel lelkemben a tényre, miszerint nem távolodott el tőlem. Egy arasznyival eléérve hajoltam majdnemhogy arcához, ajkaihoz, figyelve acélos szemeit, a sötétbarna íriszeit.
-Miért nem mondasz már valamit? -ragadtam meg a vállát idegesen, cseppnyi kétségbeeséssel a hangomban.- Tényleg ennyire gyűlölsz?! Ennyi miatt?!
Megráztam kissé, remélve, hogy ez "észhez téríti", ám arcát figyelve csak mégjobban elkapott a harag, a szomorúság.
-Tényleg? -keserű mosollyal léptem hátrébb, figyelve, ahogy vállai megfeszülnek, kezeit zsebre rakja, eleresztve egy gúnyos, lenéző grimaszt.- Vigyorogj csak -ciccentettem.
-Most nem te vagy abban a pozícióban, hogy csak úgy beszélhess -hallva hangját akaratom ellenére állt fel a szőr a karomon, rá is szorítottam alkaromra. Tónusa meglepően üres volt, mély, kiolvashatatlan.
-V-
-Kuss -morogta, határozottan közelebb lépve hozzám.- Mit vársz? -nevetett az arcomba.- Úgy próbáljak megbocsátani neked, hogy te semmit sem teszel érte? -szemöldököm összevonásával jeleztem nemtetszésem tette iránt; majdnemhogy a falig hátráltunk, ahogy mellkasomra bökött, egyre erősebben.- Azt várod, hogy mondjak csak úgy igent, semmi feltétel nélkül? -megtámaszkodott mellettem, begörnyedt, fülemhez hajolt.- Ilyen naivnak nézel, Taehyung?
-Akkora faszkalapot mint te, még nem látott a világ -hajoltam el mellőle.- Fogd már fel bazdmeg, neked próbálok segíteni!
-Ki mondta, hogy kell a segítséged? -testem másodpercek alatt feszült meg, az ereimben forrni kezdett a vér. Elhajolt, ám nem sokáig bírhattam a látványt, azonnal megragadta az állkapcsom és kissé maga felé rántott, elérve, hogy felpillantsak szemeibe.- Mondtam én valaha ilyet is?
-A haverod vagyok -sziszegtem.- Természetes, hogy segíteni akarok.
-Hát ne így csináld -lépett el, gyilkos tekintettel hátat fordítva.- Hozzám se-
-Elfogadod? -megragadtam a vállát, nem hagyva, hogy elmenjen.- Vagy ez a válaszod? Ennyi?
-A tömény gyűlölet nem elég válasz? -visszapillantott, vékony ajkaira gúnyos, pimasz, ádáz mosoly költözött.- Lássuk csak..
YOU ARE READING
~Within The Walls~ /VMinKook FFC/
Random"Ez a kötelék köztünk rosszabb, mint bármiféle hazugság az életünkben. Pedig hazudtunk. Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást." Három középiskolás fiú élete nem olyan könnyű, főleg akkor, ha mindegyikük másféle múlttal rendelkezik. Valami azonban mégi...
