~Within The Walls~ /VMinKook FFC/

⇸ 40.rész ⇷

/Taehyung szemszög/

-Taehyung, le kéne nyugodnod.

-Hogy várod el tőlem, hogy lenyugodjak, mikor az Isten se tudja mi történt a legjobb barátaimmal?! -idegesen, mégis inkább kétségbeesetten mordultam fel ahogy Mason próbálta a lehető legeffektívebben megnyugtatni zavart személyemet. Természetesen jobban tudta mint én, hogy ebben az állapotban az ilyesfajta szavak csak rontanak a helyzeten.

Az éjszaka hidegebb volt, mint amire számítottunk; de nem csak az időjárás miatt, hanem az ereket megfagyasztó történések okán is. Ha nem a frusztrációtól, akkor a félelemtől, zaklatottságtól remegtem szüntelen. Azon gondolkodtam, vajon mit tehettem volna másképp? Nekem kellett volna utána ugranom? Nekem kellett volna megfognom a kezét, elveszni a gúnyos habok közt; lehet fel sem találva onnan az idők végezetéig? Ettől a gondolattól egyszerűen a hideg rázott; bele sem akartam gondolni az ehhez hasonló végkimenetelekbe. Jungkook zuhanó teste olyan képként ragadt meg bennem, amely felidézte húgom törékeny alkatát a házunk leégésének szent pillanatában.

Nem akartam visszaemlékezni sem a vörös lángokra, sem az előtörő könnyeimre vagy a vérre a kezemen, amely mind felszakadt bőröm, mind a nekem áldozatul esett fiú törött orrának volt köszönhető. Hiába voltam ideges, a gondolatra kicsit el kellett mosolyodnom. Ha csak az orra tört volna el....

-Figyelj, hallgass rám, jó? Minden rendben lesz. Jungkook és Jimin vissza fognak jönni épen, biztonságban.

-Befognád végre? -az a pillanatnyi jókedv, amely felvillant kifejezetten sötét gondolataim közepette szinte azonnal el is tűnt, helyét átvette a keserű gúny, az árnyak suttogása és a hirtelen gyűlöletem Mason iránt.

Bár tudtam, valójában nem tett semmi rosszat, az ereimben mocorgó irritáció nem hagyott teret kedves, gyengéd gondolatoknak, érzéseknek. Nyilván nem is lehettem volna szánalmasabb abban a pillanatban, mintsem másokat okoltam gyerekes tehetetlenségem gyanánt. Másokat hibáztattam, amiért képtelen voltam betartani ígéretem, kisujjesküvel koronázott szavaim, miszerint meg fogom védeni azt, akit szeretek.

Körbepillantottam, minden egyes másodpercben azt vártam vajon felbukkan-e valamelyikük körvonala; vajon hallani fogom-e még ma este valamelyikük nyugtató szavát -vagy esetleg mindkettejükét-, vajon látni fogom-e vizes tincseik, nedves ruházatuk játékos táncát a széllel, mielőtt vállukra egy meleg pokrócot borítanak nehogy megfázzanak az iszonyatos hidegtől? A fákat megrázó hűvös fuvallat azonban nem az ő lépteiket, hanem másokét imitálta, megremegtette a földre hullott gallyak és levelek összességét, a maradék, undorítóan latyakos avar vastag takaróját. A sötét fátylát úgy borította körém, mint édesanyám annak idején meleg szerető karjait hogy ölelésébe húzhasson, megpróbálja elcsitítani a bennem tomboló tornádószerű kavalkádot. Legnagyobb szerencsétlenségemre Mason rövidebb érintésével pontosan ugyanezt próbálta elérni; természetesen teljesen sikertelenül.

Nem csak a jelenléte, de alapjáraton létezése is zavart abban a pillanatban. Szükségem volt valakire, de az a valaki nem ő volt. Nem az ő nyugtató szavaira vágytam, nem az ő hülye poénjait akartam hallani füleim mellett, hanem a két személyét, akiket képtelen voltam megvédeni.

Éreztem, tudtam hogy beszél hozzám, ám azt már nem értettem, hogy mit. Sőt, nem is akartam érteni. Teljesen elvesztem az engem fojtogató kétségek mocsárszerű karmai közt, amelyek torkomra tapadva, mint egy nehéz folyadék felvették nyakam alakját, elnyomták levegőm, szavaim útját, nem hagyva hogy válaszoljak, vagy akár fellélegezhessek egy pillanatra is.

Összeroskadtam, addig feszes tartásom megrogyott, fejem lecsuklott, ökölbe szorított, felrepedt bőrű kezeim remegni kezdtek. Attól féltem, talán a hirtelen szélsőségek hatására sikerül eltörnöm véletlenül ujjaim egyikét is. Hogy törődtem-e volna vele, az egy más kérdés; valószínűleg nem, akkor sem, ha tudtam hogy Jimin és Kook minden bizonyára aggódna értem.