Gyermek volt s gyermek voltam én
(...)
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején -
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején. *
Park Jimin halványan mosolyogva simította végig a vastagborítójú könyv dombornyomott betűs gerincét. Illatát, mint régi könyvnek szokás, beszívta és eltárolta emlékezetében, mielőtt ismét lapozott volna egy újabb műhöz hogy az messze vihesse saját képzeletének tengerében.
Jeon Jeongguk némán, ám annál lendületesebben lépett hozzá. Jelenléte mint a Nap, szinte egy pillanat alatt elűzte a romlott elmék körül háborgó felhőket. Rövid mosolya többet mondott ezer szónál; ki sem kellett fejeznie, hogy boldog, hogy örül valaminek, valamiért. Az erkélyen pihenő karfás széket megmozgatta; hatására a szőke tincsekkel rendelkező felpillantott érdekes olvasmányából.
-Már megint? -az érkezett ajkait összepréselte, hagyva hogy rövidesen libabőrős legyen a kinti hőmérséklet gyanánt.- Meg fogsz fázni ha takaró nélkül kint maradsz.
-Ugyan, még csak fél órája vagyok itt. Annyira hideg nincs.
-Hamarosan november vége -a sötét hajú megrázta fejét, megfeszülő izmokkal támaszkodva meg az ülő mögött.- Hallgass rám, legalább egyszer.
-Most miért mondod? -rosszallóan nevetett fel az említett, ujjaival tartva hézagot a könyv két oldala közt.- Mindig hallgatok rád.
-Kivéve, amikor nem -Kim Taehyung csendes mosollyal, zsebrerakott kezekkel csatlakozott kettejükhöz; karján ott pihent a pléd, melyről nem sokkal ezelőtt beszélt az idősebb és a fiatalabb.- Kaptunk egy telefont, de nem vettem fel, gondoltam visszahívjuk őket egyesével?
-Telefont? Le vagyok némítva -a szőke combjai közé nyúlt, kihúzva mobilját annak rejtekéből.- Oh, én e-mailt is kaptam.
-Most hogy mondod -a fekete úgyszint feloldotta készülékét, kérdőn pillantva a kijelzőre-, én is.
-Igen, megjöttek az eredmények.
A település zajai elültek, várakozás csendje tört fel. A beborult, már-már viharos ég egy pillanatra kivirult, a csípős, hideg szél feltámadt s elült, jelezve, ő is erre a pompás percre várt. A látkép mindhármuk számára elmosódott az előtörő fénynyalábok okán, később azonban -szinte azonnal- ismét élessé vált a táj, megfagyasztva az időt, az épp ott hevesen élő másodpercek tömkelegét.
Jimin felnézett; végigmérte az őt szemlélőket, azt, ahogy nyugodt kifejezésük ellenére mellkasuk -és kezük egyaránt- remegni kezd, megpróbálva palástolni aggodalmuk, félelmük, izgalmuk és zavaruk egyvelegét.
-Nézzük meg együtt? -hirtelen minden felszólalt; a dudák fülsértő ricsaja, az ablak alatt elvonuló tinilányok vihogása, az egy-két eltévedt madár kedvtelő, de vészjósló csivitelése félig zene, félig egy elrontott szimfónia volt füleik számára.- Csak pár kattintás.
-Be kéne mennünk előbb -a két álló bólintott, rövid, ám annál komolyabb mosollyal biccentve a nappali irányába.- Gyere -folytatta a barna-, később folytathatod.
-Meggyőztél -sóhajtotta a szőke, nagy nehezen feltápászkodva kényelmesen zsibbasztó ülőhelyéről.
Ujjai továbbra is az olvasmány félig olvasott oldalánál pihentek, bár a lapok meg-megremegtek saját apróbb, ösztönös mozdulatai hatására. Bevallotta magának, de továbbra is gyűlölte azt a kiszámíthatatlan félelmet, amely minden lépésénél jobban csavarta mellkasát és gyomrát egyszerre. Elméjét ellepték különféle gondolatok, ám állandóan ugyanott lyukadt ki: egy negatív, vagy teljesen kilátástalan befejezésnél.
Helyet foglaltak végül; egymás mellett a kanapén, elfojtott lélegzetvétellel, kezükben mobiljaikkal.
-Háromra? -összenéztek a legfiatalabb kérdésére, nagyot bólintva mielőtt megfeszült volna állkapcsuk. Elszámoltak együtt, ujjaik pedig hevesen mozdulva felnyitották a levelezőfelületet.
Három különböző egyetem, három különböző kijelző, egy azonos közvetítőközpont...
És egy azonos válasz mindhármójuknak.
"Tisztelt vizsgázó! Örömmel értesítjük, hogy a felvételi vizsgáján jeles (5) eredményt ért el. A kiválasztott egyetem a továbbiakban kiküldi Önnek a kitöltendő dokumentumokat a beiratkozáshoz. Gratulálunk befejezett tanulmányaihoz, és sikerekben gazdag éveket kívánunk a továbbiakban!"
Nevezhettük őket fantomkönnyeknek, egy hazugságnak, ám mégha arcukon nem is pergett le folyadék, szemükben egy egész vízesés tükröződött vissza a szöveg láttán. Pupilláik szinte elnyelték íriszeiket, ahogy remegő ajkaik eltávolodtak egymástól torkukat szárazság fojtogatta, és fülükben dobszólót vert a ritmustalan pulzusuk. Gyomruk bár görcsbe rándult, testüket nem érezték még annál könnyebbnek, mint abban a szent pillanatban.
-Megcsináltuk! Ezaz! -nevetve, mérhetetlen boldogsággal és jókedvvel vetették magukat a másik karjai közé; öleléseik kedvesen, hevesen viszonyultak a másikéhoz.
Kiszámíthatatlan erejük okán az egyik pillanatban Jimin úgy érezte, majd' megfullad és összetörik -, bár meg kell hagyni, hogy pont így vélekedett a másik kettő is-, de ezzel együttesen iszonyatosan hiányolta volna azt a hirtelen adrenalinlöket által kifejtett szorítást, amely másodpercek alatt jelent meg és még pillanatokig tartott, ha nem percekig.
Reménykedett, hogy telefonja nem repedt be a meggondolatlan, igazán spontán jött erőkifejtésétől, bár megnézni már nem merte; a Sorsra bízta, melyet majdnem másfél évvel ezelőtt -mint legnagyobb és leggonoszabb démonát- még átkozott, ám abban a szent pillanatban hálát adott az egeknek és édesanyjának a Mennyekben azért, hogy annyi minden megtörtént vele e hosszú, nehéz út során.
A Sorsnak nevezett baromság és az Idő kerekének érdekes mozdulatai sokszor elbizonytalanították; visszagondolva mindenre azonban nem bánt meg semmit, amit átélt. Lehetett az árulás, lehetett az fájdalom, de amennyi negatív, annyi pozitív dolog érte, és egyensúlyozva gondjait mindent megadott neki az új tavasz, az új élet, és azok, akiket szerelmeinek, párjainak nevezett.
Kim Taehyung és Jeon Jeongguk nyakában pont úgy fénylett a nyaklánc, mint az övében. Az ígéret félbetört mindent, az ígéret erősebbnek bizonyult magánál a végzetnél is.
Igen, mégha falak közt ragadva, néha kétségek közt sínylődve és kilátástalanságtól fuldokolva is, de Park Jimin lelkébe bevésődött minden, amelyet ott, abban a szent percben elmondtak, s titkukként őriztek a Hold társaságában.
"Memento Mori", visszhangzott édesanyja hangja elméjében, mielőtt annak édes tónusát felváltotta volna az orgonaszerűen mély, dinamikus jelmondat.
"Összekötve világokon keresztül."
.
.
.
Órákkal később ismét könyvét kinyitva ült, takaró fedte testét, ujjait végigfuttatta a sorokon, a dombornyomon, a megöregedett papíron. Egy madár röppent fel mellette, magával víve a szél kellemes hozományát is; a cifra levelet, amely pont letakart egy versszakot a sok közül. Felvette, megpörgette párszor, aztán elolvasta a nemrég még titokzatos szöveget.
De szerelmünk több volt mint soké,
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.
*𝔈𝔡𝔤𝔞𝔯 𝔄𝔩𝔩𝔞𝔫 𝔓𝔬𝔢
Kedves olvasók! Kis lábjegyzet: a kérdések továbbra is feltehetőek, holnap érkezik a q&a. Legyetek jók!
Avrora_Leissen
VOCÊ ESTÁ LENDO
~Within The Walls~ /VMinKook FFC/
Diversos"Ez a kötelék köztünk rosszabb, mint bármiféle hazugság az életünkben. Pedig hazudtunk. Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást." Három középiskolás fiú élete nem olyan könnyű, főleg akkor, ha mindegyikük másféle múlttal rendelkezik. Valami azonban mégi...
