/Taehyung szemszög/
Egy hónap, és továbbra is ugyanolyan semleges minden, mint azelőtt.
Beköszöntött a december, a karácsony azonban még bőven távol volt, mégis valamennyivel közelebb, mint a remény, miszerint Jimin és én újra jóban lehetünk.
De istenem.. Annyira idegesítően viselkedett.
Kedveltem Chimet, az egész lényemmel védeni akartam, utána sietni mikor egy hónappal ezelőtt kirontott a rendelő ajtaján, én akartam komfortálni, de képtelen voltam rá. Gyűlöltem magamat, a tényt, miszerint tehetetlen voltam, mikor összeroskadt előttem a fáradtságtól, könnyeivel küszködött és egy szót sem tudott kinyögni ajkain.
Akkor ütöttem meg először.
A könnyektől elködösült tekintete beleégett a lelkembe, és azóta sem tudom elfelejteni a remegő testét, ahogy kezeit maga elé emelte és csak tűrte a fájdalmat, melyben részesítettem.
Gyerek voltam, kontrollálatlan, feszült és magatehetetlen. Amint vér borította a kezemet mérgemben ráordibáltam és elsiettem.
Amíg Kook nem mesélte, addig nem is tudtam, hogy Jimin öngyilkos akart lenni. Nyilván, volt oka rá, de az utóbbi két évben még a folyosón is került, pedig amúgy is ritkán találkoztunk össze.
Miért is zavart ez ennyire? Igen.. Szerettem őt. Mindig is szerettem, s ráeszméltem, hogy ez az érzelem már nem az a fajta, melyben gyerekként nevetve egymás kezét fogtuk, mielőtt elaludtunk volna. Talán akkor kezdődött, mikor utoljára megütöttem. Nem bírtam tovább a kihalt, reményvesztett, üres tekintetét pásztázni, és a kezem utána már nem is mozdult. Azóta semmi közöm se hozzá, se azokhoz, akik bántani akarták.
A felsősök felett elvileg nem volt hatalmam, de senki sem felejtett el fejet hajtani, mikor elmentem mellettük. Én uraltam őket, én parancsolhattam nekik. Azok a barmok sem tartoztak a kivételes csoportba, így őszintén meglepett, hogy akkor, abban a szent pillanatban le merték szólítani Jimint, miközben én és Jeongguk is mellette álltunk.
Először azt hittem halálvágyuk van, de aztán rájöttem hogy csak szimplán hülyék.
Idegesen túrtam tincseim közé, ahogy ez jutott eszembe megint. Frusztráló volt belegondolni, hogy ilyen faszkalapok bántották nagyjából napi szinten, és én mégsem tehettem ellene. Gyűlöltem magam. Rettenetesen.
Mély sóhajjal írtam be a panel ajtajának kódját majd a szatyornyi chipsszel a kezemben felindultam Jungkookhoz. Nem terveztük meg előre a találkát, de hát ez nálunk nem volt meglepő. Ha akartam beállíthattam hozzá hajnali egykor, csak azért, hogy piáljunk. Nem kellett az engedélye.
Csendesen lépkedtem fel a tömbház belső lépcsőin, el tömérdeknyi ajtó mellett, belefeledkezve gondolataimba s gondjaimba egyaránt. Mit tehettem volna mást, mintsem minduntalan cipőm sarkának kopogását hallgatni? Frusztráló volt a kihaltság, mely szépen lassan fonta karjait mellkasom köré, csókot lehet tarkómra, hajamba, aztán végül egy gúnyos nevetéssel levette ujjait szívem felől.
Valaki énekelt.
Édes melódia töltötte be a teret, lágyabb mint egy csatadal, mégis olyan erőteljes, mint egy induló. Hangok váltakoztak, szavaknak nem volt helyük, csak a dal létezett, semmi más.
Ismertem ezt a hangszínt, az embert, aki énekelte, s pont emiatt fagytam meg a küszöbön állva.
Jimin törékeny alkata fogadott az ajtóban. Vékony, testére simuló pasztellkék pulcsi takarta bőrét, kézfejeit s combjait, melyek felett egy fekete, valamennyivel lengébb nadrág pihent. Mosolygott, nekem háttal állt, úgy tűnt pakol valamit. Éneke közben mozgott is, egyhelyben táncolt, lépkedett a szavak ritmusára. Mozdulatai a földhez láncoltak, elhomályosították érzékeim, elnyomták haragom, az érzéseim.
YOU ARE READING
~Within The Walls~ /VMinKook FFC/
Random"Ez a kötelék köztünk rosszabb, mint bármiféle hazugság az életünkben. Pedig hazudtunk. Azt mondtuk, hogy szeretjük egymást." Három középiskolás fiú élete nem olyan könnyű, főleg akkor, ha mindegyikük másféle múlttal rendelkezik. Valami azonban mégi...
