Mostohajáték

Talán

A megnyitó derűsen telt. A hotel háromnegyedét fotósok és hozzátartozóik töltötték ki, úgy nézett ki az egész, mintha minden szokásosan folyt volna. Vendégek, akik ugyanúgy elvárták a szolgáltatást. A különbség annyi volt, hogy mindenki, aki a felhajtáshoz tartozott, kapott egy nyakbavalót, amire nyilván kecses betűkkel volt ráírva, hogy Valentino. A nyakbavalóra aggatott plasztik kártyán a márka logója állt, a kártya tulajdonosának neve, illetve az, hogy pályázó/hozzátartozó.
A reggeli után minden száznyolcvan fokot fordult. Managerek kiáltozása, pályázók futottak a-ból, b-be, hozzátartozók kezeik fonódtak össze imára, valaki sírva, valaki mosolyogva lépett ki a meghallgató szobából, attól függően, kinek, hogy sikerült az interjú. A három lánynak már fogalma se volt arról, mióta vártak a szobájukban. Lehet, két perce, lehet, húsz perce, lehet, hogy két órája.

- Nem tudom, Ritta! – szólalt meg újra Héda a telefonjába, azúttal türelmetlenül. – Nem tudom, hogy volt-e már Bence! – Ismételte. – Majd, ha készen van, jelentkezik. Szerintem jelenleg annak is örül, hogy kap levegőt. – Héda a hatalmas franciaágyon terült el vízszintesen, feje lefelé lógott a matracról. Henrietta izgatottan várta a történéseket a vonal másik felén.

- Picsába! – csapta le dühösen az asztalra a kis tégelyt Melinda. Kezeivel erősen megdörgölte arcát. Próbált magának tusvonalat húzni, de kezei haloványan remegtek. Édesanyjával azóta újra beszélt, és csakis az tudott járni a fejébe, más nem. Túlságosan is zaklatott volt a következményektől.

- Meghúzzam neked? – simította meg vállát finoman hátulról Gerda. Melinda belepillantott az asztal fölötti, falra szerelt tükörre, onnan szemezett barátnőjével.

- Megtanultad? – húzódott halvány mosoly szájára. Gerda megrázta a fejét.

- Dehogy tanultam! – nevetett fel. – De hátha sikerül – vont vállat. – Gyakorlat teszi a mestert. Melinda fordult kilencven fokot a székkel, aztán a Budai lány kezébe adta a tust. Gerda nem tudott sminkelni. Aztán minél nagyobb lett, annál jobban jött rá, hogy azért az alapokat mégis meg kellene tanulnia, ha nem is saját maga miatt, akkor barátnői SOS helyzeteire.

- Ne kend bele a szemembe a festéket! – emelte meg mutatóujját vészjóslóan Melinda.

- Megpróbálom – húzta száját.

- Hívni fogunk, hidd el – bíztatta Héda, azóta is Henriettával beszélgetve. – Noel él? – kérdezett rá kíváncsian. – Nem rabolta még el az a fura céda az ötös asztaltól? – Kuncogott. Igen, azóta neki és Bencének is el lett mesélve a történet, ahol a kávéházban vendéglátott kisasszony milyen megszállatottan akarta megszerezni Noelt magának, csupán csak a tekintetével. – Még nem rabolta el? – biggyesztette le ajkát, ismételve a választ. Melinda a szemeit a lányra aggatta, figyelte őt, hátha valami új, még nem hallott információt kap. Gerda a nyelvét kinyújtva próbált olyan tusvonalat húzni Melindának, amit szeretett, de alig kezdett bele, máris négyszer szitkozódott. Egyébként ő is fülelt.

- Hol van a sminklemosó? – köhintett kellemetlenül Gerda, kezeit maga mellé húzva. – Újrakezdem a bal szemeden.

- Miért is lepődöm meg? – pislogott nagyokat. Az asztal másik végéhez nyúlt, aztán kezébe adta a pamacsot és a folyadékot.

- Hogy mit?! – kiáltott fel számonkérően Héda, pillanat alatt hasrafordulva.

- Mi? – kapta oda fejét a Rábai.

- Beszélj! – fordult hozzá Gerda, aki nem figyelt arra, hogy a tusecsetre nem tekerte rá a kupakját, ami egyenesen Melinda arcán húzott végig sebtében. Gerda eltátotta száját, miután rájött, mit tett. – Hoppá.