Mostohajáték

Az átlagos és az érdekes ugyanaz(?)

Gvendolin csörömpölésre ébredt a kihúzott kanapén. Fejét felkapta Nathan mellkasáról, és félig nyitott szemekkel bámult az illetőre, aki a hangzavart okozta.

- Upsz, bocsánat! – húzta be nyakát Rebeka, majd felállította az eldőlt bögréket, amik szerencsére még üresek voltak.

- Amúgy te ki vagy? – mutatott rá, megköszörülte torkát.

- Á, buenos días, Gvendolin! – vette át a szót Henrietta rekedten, aki abban a pillanatban lépett be a teraszról. – Ma kint reggelizünk, vagyis ebédelünk! – Vigyorgott.

- Hány óra van? – tápászkodott fel térdeire, aztán sarkaira ült.

- Fél három – csekkolta le telefonját Rebeka. – Kávét? – kérdezett rá kedvesen.

- Kettőt – mutatta ujjain, majd megdörgölte szemeit. – Nathan – simította a férfi mellkasára tenyerét. – Gyerünk, szépfiú – krákogott rekedten. Sóhajtott, majd hollandul kezdett hozzá suttogni.

Rebeka ahhoz képest, hogy előszőr járt a Dollmayer házban, elég otthonosan mozgott. Noel intett neki egyet még múlt este, amikor hazaértek, mondván érezze otthon magát, ahogy mindenki más is erre bátorította.

Henrietta és Rebeka csendben terített. Volt egy szabály, függetlenül attól, hogy kinek a rezidenciáján voltak. Mindig az terített, főzött teát/kávét, csinált reggelit, aki elsőnek felkelt. Persze ez elől könnyen ki lehetett bújni, hogy felkelsz, látod, hogy te vagy az első ezért inkább visszaalszol, hogy ne te legyél az első, de ezt nem szokták bevetni. Minek? Úgyis mindenki sorra jutott egyszer, és igenis jól esik, ha úgy mész le a konyhába, hogy készen van minden, neked pedig csak annyi dolgod van, hogy letedd a feneked a székre.

Henrietta kelt elsőnek. Annak ellenére amilyen éjszaka volt egészen vállalhatónak érezte magát. Bár azóta is rekedtes hangja volt, néha-néha belenyílalt a fejébe a fájdalom, de érzett már rosszabb másnapot is.

- Kozma Rebeka Dália! – Noel felháborodott kiabálást lehetett hallani az emeletről, végül maga a félvér is sikeresen megjelent. Noel azóta is tökéletesen érezte magát a boxerében és az esküvős fehér ingjében, arról nem beszélve, hogy úgy vonult le a lépcsőről, mintha Victoria's Secret modell lett volna.

- Noel, valakik még alszanak, az Isten áldjon meg! – rivallt rá suttogva Gvendolin. Noel lelegyintette a legidősebb Dollmayert, miközben elviharzott mellette. Rebeka ijedten állt egyhelyben, fogalma se volt arról, hogy mit tehetett.

- Valaki bajban van, amiga – vonogatta szemöldökeit Henrietta.

Noel nem lassított a tempóján, egészen addig, amíg el nem kapta Rebeka derekát, aki ijedtében lehajította a bögréket a kezéből a pultra, amiknek már tényleg nem kellett sok, hogy eltörjenek, de hát mit számított ez ilyenkor. Noel egy érzelmes csókba hívta a kisasszonyt, akinek a normálatlan szívverése azonnal normális lett, ahogy tenyereit Noel arcára simította.

- Fúj – vonta össze szemöldökeit Henrietta. – Ennél többet vártam nálad, hermano. Már azt hittem, hogy balhé van – mérte végig a párost viszolyogva. Noel válasznak felemelte középső ujját, szemeit ki se nyitotta, oda se nézett, semmi, csak tovább csókolta Rebekát. Gvendolin csak egy sunyi mosollyal visszatért az ébredező Nathanhoz.

- Nem olyan rossz dolog ez a szerelem, Ritta – pillantott rá kedvesen. Megbökte Nathan orrát játszadozva, aki válasznak csak kuncogott.

- Aha, elvagyok nélküle, köszi – pakolta meg újra a nagy tálcát, amivel kifele hordta a regg-ebédhez való kellékeket. – A ruhaboltok sokkal jobb élvezetet nyújtanak – kacsintott cinkosan Gvendolinra, majd kiment a teraszra.