Mostohajáték

Henrietta

Május 13.
Párizs, Franciaország

Henrietta cipőjének a sarka hangosan kopogott, miközben rángatta lábát fel-le. Alsó ajkát harapdálta, ami matt-padlizsánlila volt aznap. Felnézett a papírstócról a nyüzsgő párizsi délutánra. Sokan abban a tudatban élnek, hogy Párizsban kint kávézni a teraszon egy leányálom. Nem az. Hangzavar van, szagos, mert ugye minden második ember cigarettázik és a sokat vigyorgó tudatlan turisták állandóan átsétálnak a látványon.

Karja leomlott ölébe, intett a felszolgálóhölgynek. Manon minden délután felszolgált neki egy kávét, valamilyen édességgel. Manon mosolyogva tartott fele, tálcájára felpakolta a csészét, és volt arca elolvasni a papírra nagybetűkkel ráírt nevet.

Yves Saint Laurent. – gyakornoki szerződés.

Manon mosolya elismerően lefele ívelt, kettőt pislogva nézett a kedvenc vendégére. Henrietta továbbra is előre bámult, de észlelte, hogy nem mozdult el perifériájából a szőkés-vörös kontyos lány. Felnézett rá, legyintett jobb kezével, amiben egy szál Marlboro égett.

- Csak nem? – horkant fel teátrálisan, szabad kezét csípőjére helyezte. Henrietta bájosnak találta a hangját, miközben franciául beszélt, ugyanis félig brit volt a felszolgálókisasszony.

- Csak de – emelte fel állát, kifújta a füstöt. Lábait keresztbe tette.

- Szóval valami nagy ember volt, akivel az előbb itt ültél? – vont egyet szemöldökein.

- Manon – támaszkodott meg könyökével combján.

- Igen?

- Nincs jobb dolgod? – Henrietta imádkozott azért, hogy ne legyen jobb dolga neki, csak ugratta.

- Dehogynem – forgatta meg szemeit egy apró mosollyal, aztán sarkon fordult. Henrietta lesütötte szemeit, hátradőlt. Utálta Párizst. Fogalma se volt arról, hogy miért utálta. Nem kötötte őt oda senki, valószínűleg ez volt az elsőszámú baja. Nem kötötte oda semmi, az egyetemen kívül, ami jónak jó volt, de többet sírt miatta, mint mosolygott. Ez végül nem igazán érdekelte, mert ott volt előtte, amit akart, hogy előtte legyen. A szerződés volt előtte. Viszont amikor lerakta elé a ,,nagy ember" a papírt, összeszorult a torka. Az a papír azt jelentette, hogy még sokáig nem mehetett haza.
Hamu esett a csizmájára, ő pedig szitkozódott egyet, mialatt lesöpörte.

- Ugye aláírtad? – megint Manon állt előtte, ezúttal üres kezekkel.

- Nem tudom, hogy alá akarom-e írni – tussolta el a cigarettát a hamutálban.

- Alá akarod írni.

- Miért is? – tolta fel fejére napszemüvegét, ami eddig orra hegyén csücsült. Manon beleharapott ajkába, oldalra pillantott egy momentumra.

- Mert mindennap kávét akarok neked felszolgálni.

...

Henrietta fényképet küldött ide: traumatizáltak.

[Hortenzia] Te jó Isten
[Hortenzia] TE JÓ ISTEN

[Noel] egy kibaszott zseni a húgom

[Bence] Egy kibaszott zseni a húgod.

[Melinda] UGYE ALÁÍRTAD?

[Adrián] Ha nem ő akkor én írom helyette alá!!

[Gerda] Annyira büszke vagyok rád! <33

[Oszkár] hát de csak aláírta(???)

[Héda] Bence éppen örömében ordítozik miközben fürdeti a kicsiket szóval remélem hogy aláírtad különben ha nem akkor ordítozva fog sírni

[Rebeka] Aláírtad?!?!?!

[Henrietta] Kénytelen voltam.
[Henrietta] ;)

...

Május 27.

Henrietta késésben volt, annyira nem tudott meglepődni már saját magán. Napszemüvegét szokásosan feltolta feje tetejére, miután szinte berontott a kávézóba, megzavarva a többi vendég benti nyugalmát. Mindenki összevont szemöldökkel nézett végig a spanyol díván. Válltáskája ide-oda lebegett, ahogy nagy lépéseivel szelte át a helyet.

- Manon! – Henrietta gondolkodás nélkül állt be a sor elejére, aminek általában a hátuljára szoktak állni.

- Már elnézést, kisasszony! – szólalt föl a férfi mögötte.

- Meg van bocsájtva – pillantott válla mögé, biccentett. Visszafordította fejét, rátenyerelt a pultra. – Manon!

- Bent van, hátul – sóhajtott az előtte álló barista, aki kiadta a mögötte levő úrnak a kávéját.

- És a kávém majd magát készíti el? – tátotta el száját.

- Csak nem bal lábbal kelt a madame? – Manon túlságosan dölyfösen ejtette ki az utolsó szót, aközben derekára kötötte a fekete kötényét.

- A madame késében van – fújta ki levegőjét, orrlyukai kitágultak.

- Mint általában – vonta meg vállait, de közben már félig kész volt az a kávé. – Tudod, Henrietta – Henrietta ajkai enyhén elnyíltak egymástól, s muszáj volt nyelnie egyet, amint kimondta a nevét a lány azzal a hanglejtéssel és azzal a hanggal, amivel ő rendelkezett. Manon nehezen tudta kiejteni a nevét, de mégis próbálkozott. – nem hiszem, hogy az Yves Saint Laurent értékeli a késést – ezúttal ő ugratta.

- Nem értékelem, ha nincs kész időben a kávém – emelte meg állát.

- Kisasszony, arrébb állna? – furakodott mellé egy nő, aki a sorban következett.

- Nem – válaszolt, majd kiegyenesedett és csípőre tette kezeit.

- Már itt sincs a hölgy! – mosolygott a következő vendégre Manon és Henrietta kezébe adta a papírpoharat. – Ugye? – vonta egyik vállát állához, ahogy tekintetét Henrietta szemeibe vájta.

- Igen, mert van jobb dolgom – dobta hátra épphogy kifésült haját válla mögé. Sarkon fordult. Fizetni meg majd fizet, ha kedve van. Egyébként, ha Henrietta reggel nem fizetett, akkor délután elegendő borravalót nyomott Manon kezébe.

- Délutánonként mégis itt gondolkozol a semmin! – kiáltott utána. Manon szája sarkába egy mosoly bújt meg. – Beképzelt picsa – motyogta orra alatt saját magának.

—————————

őszintén szólva Henriettának mindig is egy vegyes zárást akartam adni. körülbelül pont ilyet.

és hogy Manon tervezett volt-e? természetesen nem.

4.

N.