Mostohajáték

Méreg

Szeptember 9.

A halál fogalmát nehéz meghatározni. Mindenki tudja mit jelent, de mégsem. A szót mindenki felfogja, érti, tudja. Akkor tudatosul igazán bennünk, amikor rájövünk; ő már nincs többé. Megszűnt létezni. Tegnap még megérintetted, ma már nincs rá lehetőséged. A mosolyát mindennap láttad, de egy nap már csak halvány görbületként fog benned élni. Ismered őt. Ismerted. Mintha csak egy kitaláció lett volna, egy városi legenda, egy hallucináció. Nincs többé. A gyász csúnya méreg tud lenni.

„- Zia – suttogta lágyan. – Gyere! – nyújtotta kezét. Adelina arcára egy bizalmas mosoly terült. Hortenzia megfogta a kezét. A sor lement, ők következtek. Felültek a körhintára. A hajuk lobogott, mosolyogtak, és magasan voltak, amit imádtak. Nagyon szerettek körhintázni, az egyik kedvenc közös programjuk volt. Adelina ránézett legjobb barátnőjére. - Meg fogok halni – Hortenzia meglepetten kapta oda fejét. A körhinta egyre magasabbra pörgött. Válaszolni akart, de nem tudott. Nem tudta kinyitni a száját. – És nem tehetsz ellene semmit. Újra fogod álmodni. Újra, és újra, és újra. És soha nem tehetsz ellene semmit."

Nemcsak Hédának és Bencének voltak rossz álmai. Mindenkinek. Mindenki szenvedett rossz álmoktól. Mindenkit üldözte valami, vagy valaki. Mindörökké.

- Ennyire unatkozol, Lina? – Hortenzia megviselt arccal bámulta a plafont. Hátán feküdt, orrán élesen szívta be a levegőt legalább már negyedjére. – Nem vagy vicces – kelt ki az ágyból morcosan. Fehér atlétáját megigazította, majd beletúrt gyönyörű hajába. – Uh – rázta ki a hideg, amikor rájött, hogy hajat kellene mosnia. – Olyan zsíros, kenyeret lehetne vele kenni – jegyezte meg orra alatt. Igazából csak terelte a figyelmét saját magáról és Adelináról. Kiballagott a konyhába.

- Reggelt, Babi! – Adrián fülig érő mosollyal köszöntötte őt. Ellökte magát a konyhapulttól, majd átölelte kedvesét. – Mi a baj? – biggyesztette le ajkát, hangja megváltozott, már-már mintha egy kisgyermekhez beszélt volna. Hortenzia nekidöntötte arcát a férfiú mellkasának, lehunyt szemekkel élvezte az ölelést. – Rosszat álmodtál? – A vörös bólogatott. – Az csak egy álom volt – nyugtatta meg a fülébe súgva a választ.

- Ami valóra vált – lehelte ajkai között rekedten. Adrián elhajolt tőle, Hortenzia felnézett.

- Lina?

- Uhum. – Hümmögött. Adrián elharapta nyelvét, mielőtt nem szépet mondott volna. Ismét magához húzta, azonban akkor annál is jobban.

Hortenzia igazából csak Adrián miatt volt egyben. Csak miatta nem gyógyszerezte magát. Merthogy gyógyszerezte magát. A fájdalom ellen. Aztán már nemcsak a fájdalomra kellett, mert berögzült mozdulat volt. Túl könnyen és gyorsan rá lehet szokni az ilyenre. Az volt a kész csoda, hogy amikor kisebb fajta zátonyra futott a kapcsolatuk, akkor Hortenzia nem esett vissza. Adrián miatt nem volt depressziós. Miatta kelt ki mindennap az ágyból. Miatta. Őt nem veszíthette el.

,,- Mehetünk? – kérdezett rá Adrián. Hortenzia őfelé fordult. Bólintott. A fiú elmosolyodott szomorúan, majd becsukta az ajtót, miután benézett kedveséhez. Hortenzia visszafordult a tükörrel szemben. Lesimította fekete ruháját. Kezét szája elé szorította, szemeit lehunyta. Nyelt egy hatalmasat, lassan kinyitotta szemeit. Orrán keresztül nagy levegőt vett. Megnyalta ajkát, besétált a fürdőszobába. Kihúzta az egyik fiókot, amiben tamponos dobozok feküdtek. Felnyitotta a középsőt, majd kivett belőle két szem pirulát. Soha rá nem jöttek volna, hogy tamponos dobozban nem tampon volt. Megnyitotta a csapot, lenyelte a nyugtatókat. Adelinát temették aznap."

Nehéz egy olyan baráti körben lenni, ahonnan egy valaki kiesett. Nem azért, mert összevesztek, vagy elköltözött, vagy bármi. Nem. Meghalt. Így is nagy meglepetés, hogy az Aprócsapat egyben volt még. Hortenzia összeomlott, természetesen a földön ülve zokogott, nem egyszer, többször. Adriánnal üvöltött, hogy ő már pedig Adelinával akar lenni, és képes lett volna utána menni. Mivel Hortenzia szenvedett, ezért Adrián is. De abban az időszakban erősödött meg legjobban a kapcsolatuk. Melinda napokig nem beszélt, nem húzott tusvonalat, mert tudta, hogy elkente volna a könny. Csak ült, nézett előre, próbálta feldolgozni, hogy előző nap még a telefonba nevettek, másnap már nem tudott vele beszélni. Bencét hibáztatta, egyszerűen rühellte őt egy ideig, látni se akarta. Bence utálta magát, nem bírt tükörbe nézni, édesanyja ölébe hajtotta a fejét, rengetegszer csak úgy talált nyugodt álomra, vagy Héda mellett. Héda már így is romokban volt, hát még temessen egyet, aztán pedig meg akarták erőszakolni is szerencsétlent. Noel tört, zúzott, ordított fájdalmában a párnába, Henriettával karon öltve. Együtt ölelkezve sírtak az első héten, aztán Henrietta mélyre eltemette magában a fájdalmat, bátyja azért veszekedett vele, mert tudta, hogy ez nem volt egészséges. Noel csak szimplán a ,,Miért?"-et nem értette. Miért pont ez a lány? Mit tett? Miért? Talán Gerda bírta a legjobban, már ha ezt lehetett egyáltalán bírni. Ő csendben elvolt, barátkozott a gyásszal, uralta magát, ő ismerte magát, ezáltal könnyebben gyógyította magát. Persze nem az, hogy nem sírt, nem fújt el egy százas zsebkendőkészletet, mert de. Csupán neki volt egyfajta kontrollja.