Mostohajáték

,,Mindenkinek az az átkozott szerződés a célja, nem?"

Július 18., – időeltolódással együttvéve – 03:48
Bergamo - orio al seriói repülőtér, Milánó, Olaszország

A Dollmayer testvérek egyszerre lépték át a milánói reptér küszöbét. Egész út alatt egymás kezét fogva pihentek. És azóta se engedték el a másikat.
- Elhiszed, hogy itt vagyunk? – Héda arca teljesen ledöbbent volt, lábait mintha leszögezték volna. Csak nézett körbe-körbe.

- Az a baj, hogy nem – lehelte maga elé Bence, ő se tudott mást tenni, csak tátotta a száját, szemei csillogtak.

- Gerdáék mikor szállnak le? – pillantott rá. Bence megrázta fejét, hogy visszatérjen a valóságba.

- Még másfél óra nekik körülbelül. – Biccentett. – Ugye nem csak én vagyok éhes? – húzta ajkát csalafinta mosolyra. Héda elnevette magát.

- Nem, én is – bólogatott nagyokat. – Szedjük le a börőndöket a szalagról, aztán szerváljunk valami ehetőt! – magabiztosan lépett előre, de mostohabátyja nem mozdult, s mivel egymás kezét fogták, ezért hátrarándult. – Mi az? – nézett hátra.

- Fogalmunk sincs, merre kell menni – nyalta meg alsó ajkát bizonytalankodva. Héda rájött, hogy ismeretlen reptéren voltak.

- Tuti van valami térképük! – legyintett, amíg maga után kezdte húzni a mostohafiút.

Durva egy óra következett, maradjunk annyiban. A szalagon a bőröndökért negyedórát vártak, ami Bencének felért egy negyednappal. Mostohahúga karját ráncigálva kérdezgette másfél percenként, hogy ,,Mi a faszom tart ennyi ideig?". Igen, Bence határozottan kezdett bezsongani, amit Héda valahol teljesen megértett. Következett az időeltolódás kérdése, Héda biztosan jelentette ki, hogy hány óra van, mert leszállás előtt a stewardess elmondta a pontos időt, de Bence makacskodott, kiszámolta magának, végül sikeresen átállították a karóráikat olasz idő szerint. Meglátták saját csomagjaikat, amit villámgyorsan kaptak le a szalagról, aztán a táblák/kiírások segítségével nagy nehezen eljutottak a boltokig, éttermekig. Eltelt félóra.
Majd jött két sor civakodás azon, hogy melyikük, hol szeretett volna enni, végül drámai duzzogással mentek két irányba hajnali reggelit venni maguknak, aztán ledobták magukat a hosszú széksorok egyikére, és csendben, álmosan nyamnyogták az ételüket.

- Kérsz? – nyújtotta felé Bence a rántott húsos szendvicset. Héda kikapta a kezéből, aztán a fiú kezébe nyomta az epres croissantját. – Azt nem mondtam, hogy megeheted! – szeppent meg felháborodottan.

- Nem érdekelsz – intette le könnyelműen, aztán elkezdte enni a szendvicset.

- Anyád csipája, Dollmayer – morogta orra alatt, majd beleharapott a croissantba. – Fúj, de édes – szorította össze szemeit.

- Ez meg kurva sós – köhögött kettőt Héda. Kinyújtotta kezét, Bence visszaadta az elvilegi túl édes péksüteményt neki, Héda pedig visszaszolgáltatta az elvilegi túl sós szendvicset.
Mint az óvodások, komolyan. Aztán sikerült elküldeni a szüleiknek egy szelfit, amin mindketten teletömött szájjal vigyorogtak a kamerába, utalva arra, hogy minden rendben, egyben voltak, leszálltak, és várták barátaikat.
Aztán következett a fotózkodás második része, amikor Bence előkaparta egyik fényképezőgépét táskájából, ami nem a bőröndben feküdt (– egyébként nehogy azt hidd, hogy ilyen apró bőröndökről beszélek, mert közel sem), és konkrétan egy újabb mappányi fénykép készült Hédáról. Az említett kisasszony következő pozíciónak hanyatt feküdt a székeken, lábát keresztbe tette az egyiken, egyik kezével a croissant tartotta vigyorgó ajka elé, másik pedig a földre lógott le.