Mostohajáték

Hajnali három

- Biztos nem ittál? – sandított rá barátja három perc csend után. Adrián a hüvelykujjaival dobolt a kormánykereken, ajkait összepréselte.

- Adir – Bence élesen szívta be a levegőt. Kezeit összekulcsolta ölében, majd felnézett előre. – Hajnali fél három van – kezdett bele halkan. –, az autódban ülök pizsama nadrágban, egy szál kabátban és papucsban – emelte fel kezeit erős, mégis lassú gesztikulációval. – Tíz perce felhívtál, mondván: vörös kód – macskakörmözött, túlartikulálva. –, amiről fogalmam sincs, micsoda, mert nincs olyanunk! – fordult a férfi felé komótosan, de próbálta éreztetni, hogy kicsit paprikás volt a hangulata.

- Tudom, haver és köszönöm, viszont...

- Viszont – vágott közbe Bence, mutatóujját maga elé tartva. – át kellett másznom egy hét hónapos kismamán, aki minden rezgésre felébred éjszaka, mert hát ugye hét hónapos várandós ikrekkel, és nem tud aludni rendesen! – Adriánnak ekkor már leesett, hogy barátja csak levezette a feszültségét, és az, hogy az éjszaka közepén kirángatta őt az ágyból, csak pont volt az i-re. – Szóval: – vett egy nagy levegőt – nem, Adrián. – fordította végül felé a fejét. – Nem ittam.

- Jó, csak tudom, milyen vagy és...

- Ami azt illeti – szólt közbe újra Bence. Adrián lehajtotta fejét egy pillanatra, mert meg tudta engedni magának, ugyanis piros lámpát kaptak. Ami azt illeti, csak céltalanul vezetett. Az a fajta terápiás beszélgetés a barátoddal, amikor csak körbe-körbe kocsikáztok, tudod. – Ami azt illeti – ismételt meg. – nem iszok.

- Hah! – Adriánból csak ennyi tudott kiszakadni.

- Anyádat! – vonta össze szemöldökeit Bence. Visszanézett előre, lejjebb csúszott az ülésen. – Rohadék.

- Ne haragudj, ez csúnya volt – ismerte el, valóban elszégyellte magát. – Csak úgy nézel ki, mint aki két napja megállás nélkül iszik.

- Tizenkilenc éves vagyok, Adrián, két hónap múlva egy másik országban fogok élni, aminek nem beszélem az anyanyelvét, illetve meg fognak születni a kislányaim – mondta végig meglepően nyugodtan. – Szerinted, hogy érzem magam? – pillantott rá ismét. Vállat vont. – Otthon vár egy tizennyolc éves kismama, Adrián. Tizennyolc! – tárta szét karjait. – Tudod, milyen nehéz neki? – hirtelen felcsúszott a hangja. – Tudod, milyen nehéz csak nézni, ahogy már-már szenved? – Adrián bólogatni tudott, pedig fogalma se volt róla, mennyire nehéz lehetett. – Tizenkilenc éves vagyok, Adrián és fogalmam sincs az életről, pedig három hónap múlva kurvára tudnom kellene róla mindent! Szóval nem. Nem kell alkohol ahhoz, hogy úgy nézzek ki, mint aki két napja vedel – támasztotta meg jobb könyökét az ablaknál, majd egy reszketeg sóhaj közepette kinézett az ablakon.

Bence kétségbe volt esve. Az elmúlt két hétben kezdett felfordulni minden és igazából csak akkor, ott akkor, hajnali három tájt fele realizálódott benne, hogy valójában mi is történt velük. Megállás nélkül dolgozott, elment edzésre – amire egyre kevesebbet járt –, hazament, intézték Hédával, illetve a szüleivel azt, hogy a lehető legzökkenőmentesebben bonyolódhasson le a kiköltözés Milánóba.

„- Mi van, ha kint születnek meg a babák?" – tette fel Héda sokkosan a kérdést pár nappal ezelőtt.

Biztos, hogy nem. Bence egyben biztos volt; addig nem volt hajlandó Milánóba menni, amíg nem foghatták kezükben a lányokat. Ilyen egyszerű volt. Hogy kínos volt megmagyarázni azt, hogy valószínűleg azért nem kezdi meg időben a munkáját, mert a mostohahúga a gyermekeit hozza világra? Kicsit, de nem igazán érdekelte.