Mostohajáték

Magányos társaság

Eger, Magyarország
Március 20., 13:20

- Te mindjárt szülsz! – sikított fel Hortenzia, ahogy meglátta az ajtóban Hédát. Héda széttárta karjait, amit utána pocakjára simított.

- Igen, ezért kellene minél hamarabb beengedni őt, hogy le tudjon ülni – bólogatott nagyokat Bence, majd derekánál fogva a kismamát betessékelte.

- Az a mindjárt még jó messze van! – hárított Héda. Nem volt. Március vége felé jártak, ami azt jelentette, hogyha beléptek áprilisba, onnantól már készenlétben kellett lenniük. Mindenkinek, mindennel, mindenhol.

- De hatalmas a pocak! – Rebeka arcára hatalmas vigyor terült, ahogy átsuhanni készült folyosón, de beleszaladt az érkezőkbe. – Hogy vagytok? – nyitotta karjait egy ölelésre, amibe Héda vígan ment bele. Hortenzia és Bence addig puszit váltottak.

- Nem tudlak rendesen megölelni, mert... – mutogatott lefele a kismama, mire mindannyian felnevettek.

- Csak nem? – futott ki a nappaliból az előszobába Gerda, és akkora lendülettel érkezett, hogy Bencének kellett felfognia őt, nehogy letaroljon valakit. – Múltkor még nem ekkora volt a hasad! – tátotta el száját. Bence mosolyogva átölelte oldalról haverináját, amitől Gerda lelke meglágyult.

- Oké, szálljatok le a hasamról – gesztikulált nemlegesen Héda. – Van sült krumpli? – préselte össze ajkait, mialatt körbenézett a többieken.

- Van! – indult vissza a konyha-nappaliba Rebeka, vezetve a sort.

- Vegyél mellé elő vanília fagyit is! – szólt utána Bence.

Miután mindenki kényelembe helyezkedett, illetve Héda megkapta a sült krumpliját vanília fagylalttal, az Aprócsapat elkezdett felzárkózni a másik életéről, hiszen az utóbbi időben nem sokat beszélgettek üzenetformában. Vagyis magukhoz képest nem sokat. Csak minden második nap két órát.

- Hogy fogsz így az esküvőre jönni? – tette fel a kérdést Rebeka, poharába éppen narancslevet töltött.

- Behoztad a grapefruitlét a kocsiból? – jutott eszébe Hédának a narancsléről.

- Megyek – sóhajtott Bence, minden más szó nélkül.

- Szeretlek – köszönte meg mosolyogva.

- Tudom – fordult vissza kacsintva a férfiú. Gerda, Rebeka és Hortenzia tátott szájjal összenézett, majd vissza Hédára.

- Mi az? – nyelt egyet.

- Teljesen kicseréltetek titeket – mutatott végig rajta Hortenzia.

- Jaj, Zia! – legyintett Héda. – Hagyjál már. Az emberek változnak.

- Nyilván! – horkant fel teátrálisan Gerda. – De ezt pozitívan értette. Jó látni, hogy... – mutogatott össze-vissza. – jól vagytok. Boldogok. Ilyenek. Érted.

- Jó boldognak lenni – fakó mosoly húzódott a kismama ajkára, aztán hátradőlt a kanapén és lábait felhúzta törökülésbe. – Nem, fogalmam sincs, hogy megyek az esküvőre – tért vissza az eredeti kérdésre, mialatt Rebekára nézett.

- Komolyan? – túrt bele hajába Hortenzia.

- Komolyan – ezúttal ő horkant fel. – Nem tudok semmit se csinálni. Semmit – vont vállat, jól láthatóan idegesítette őt. – Nem tudok egyedül beleülni a kádba, lehajolni, emelni, aludni – döntötte hátra fejét a támlának. – De mindegy – legyintett egyet kezeivel. – Az autóutak is egyre nehezebbek.