Mostohajáték

,,Kincsem"

Vannak helyzetek, amiket még egy mesélő sem tud kellőképen átadni. Vannak helyzetek, amikor az érintettnek kell mesélnie, bármennyire is fáj neki. Ezért ma nem én fogok neked mesélni.

Brassó, Románia
Fél évvel ezelőtt, február 10, 13:45

Dollmayer-Novaszel Héda Lívia.

Fogalmam sincs hányadik óránkról csöngetnek ki, de mivel mindenki szedelődzködik, valószínűleg végeztünk mára. Az biztos, hogy a mostohatestvérem nagyon unja, és mindjárt ülve alszik el, hiába a fülsüketítő csengő.

- Báytus – bököm oldalba. Lelegyint. Te szemtelen. – Hasadra süt a tanterem lámpája! – fordulok felé teljes testtel. – Dollmayer Roland Bence! – csapom mellkason, mire vigyázzba vágja magát, s olyan, mintha reggel óta friss lenne, aki érdeklődik az iskola iránt.

Megnyalja alsó ajkát, miközben a már üres táblát nézi. Felemeli mutatóujját. – Matek volt – állapítja meg.

- Igen, latin – bólintok mogorván.

- Scivi – fonja karba kezeit, miközben köhint. ,,Tudtam", hangzott el latinul. Az az egy szerencséje van, hogy lehet, átaludja az egészet, mégis tudja végül, miről volt szó. Nem tudom, milyen varázslattal csinálja. Kinézek az ablakon két pillanatra, aztán vissza, és tele a tábla. – Menjünk – egyszerre kapjuk fel táskáinkat. 

-  Holnap mit csinálunk? – pillantok felé. Ha minden igaz, péntek van. Igen, fogalmam sincs arról, milyen nap van.

- Nem tudom – von vállat. Kinyitja a kaput, előre enged, ahogy szokta. – Melinda este jön, ennyi biztos. – Megtorpanok. Tehát tényleg péntek van. – Mi az? – vonja össze szemöldökeit.

- Holnap tizenegyedike van! – kezeimet durcásan combomra csapom, mire felszisszenek.

- Holnap tizenegyedike van? – tágulnak ki szemei. Csodálatos testvérpáros vagyunk, komolyan mondom.

- Igen! – vágom rá. Rábai Melindával az élen fogom megünnepelni, hogy immáron kilenc éve vagyok egy másik családban, és van kilenc éve két értelmes – lehet, hogy mostoha de - testvérem. Gvendolin majd két nap múlva repül haza hozzánk, rettentően várjuk, Nathannal - a párja - együtt.

- Ez kínos. – Eléggé. Sóhajtok, hüvelyk- és mutatóujjammal közrefogom orrnyergem. Valami bevillan, előveszem telefonom. Megkeresem üzeneteim között azt, amit szeretnék. Összepréselem ajkaimat, miután rájövök, hogy hét elején nemcsak Bence volt tudatlan a hétvégi program-lebeszélésben. – Együtt basztuk el a hétvégét, mi? – kárörvendő vigyor húzódik szájára. 

- Márk jön át holnap reggel. – motyogom, majd feljegyzem magamnak, hogy azt kérte, hívjam fel, miután hazaérek. Bence megforgatja szemeit. Én áthívtam Márkot, ő meg Melindát. Full kvittek vagyunk!

- Örülök neki. – Morogja. Tudom. Én se örülök neki, sőt, gyomrom összeszorul, és nyelek egyet. Újabb nap a Pokolban. El szeretném mondani neki. El szeretném sírni neki a bánatomat, miközben ölelget, mint egy kisóvodást, Melinda pedig kibont nekem egy százas zsebkendőcsomagot, ha már megtisztel minket jelenlétével. De nem lehet. Nem szabad. – Mi a baj? – billenti oldalra fejét.

Megrázom fejem. – Semmi! – Elmosolyodik. Homlokon csókol, ami azóta szokása, hogy örökbe fogadtak.

- Menjünk, össze kell rámolni a házat – kisujjainkat összeakasztjuk - még egy szokás -, aztán elindulunk a fehér Volvo fele. – Főleg a te szobádat – fojtja vissza nevetését.