Mostohajáték

,,Tinédzserek vagytok feje tetejére állt hormonháztartással"

[Előirat: Héda biológiai édesanyja nem volt kapcsolatban Bence családjával addig, amíg Gvendolin és Bence nem vitték magukhoz haza Hédát. Útközben rájöttem, hogy amit tizenhárom évesen anno '70-ben kitaláltam (még a fanfiction Mj.-hez) egy kicsit szürreális, hogy kiugrik az ablakon, aztán a random család örökbe fogadta. Ezt át fogom írni az első részben. Nem túlságosan, csak pont annyira, hogy Dollmayerék azelőtt is ismerték Héda biológiai családját - majd szólok, ha megvagyok vele, eskü. Visszaadom a mesélőnek a szót, jó olvasást, angyalok!]

Brassó, Románia
Július 29, csütörtök, 09:49

Héda és Bence szemeiket dörgölve támolyogtak le az emeletről. Újabb nap, újabb szokásos rutinnal. A kávéházas veszekedést nagyjából kiheverték, már csak kényelemből lopták a napot. Miután lezseren elcammogtak a kanapéig, realizálták, hogy édesanyjuk ült az ebédlőasztalnál.

- Szia, Anya – kórusban hallatták álmos hangjukat.

- Felkelt a lustanép? – sóhajtott fel egy szende mosollyal. Kávéját kevergette, határidőnaplóját írta, mialatt várta gyermekeit. A gyerekek bólintottak. – Tessék reggelit csinálni, aztán beszélgetünk – biccentett fejével kedvesen a konyhához. Bence elkerekedett szemekkel pislogott, Héda értetlen arccal indult a konyhába. Debóra soha se mondott olyat, hogy üljenek le beszélni. Nem a beszélgetéssel volt baj, hanem azzal, hogy ezt előre bejelentette, hogy készüljenek fel rá.

- Beszélgetni? – ráncolta homlokát Bence.

- Aha – helyeselt édesanyja.

- Ne lepődj meg azon, hogy a saját édesanyád beszélgetni akar veled – cukkolta vigyorogva Héda, aki már rég a tányérba öntött tejbe szórta bele a müzlit.

- Áruló – sziszegte Bence, miután megvetően végignézte mostohahúga cselekményét. Tejre müzlit? Soha. Müzlire tejet. Kiskorukban hatalmas viták kerekedtek belőle, de talán soha se tudták kinőni ezt a fajta civakodást.

- Mondta az igazi áruló – passzolta át bátyjának a tejet.

- Ne merjétek – Debóra háttal ült nekik, de pontosan tudta, miről volt szó. Két perc múlva mindketten ledobták magukat édesanyjukkal szembe az asztalhoz. Az édesanya végigszántotta ujjait hullámos, sötét vörös festett haján. – Kölykök, be kellene fejezni azt, amit csináltok – az anyjuk mindig is rövid, lényegretörő volt.
Héda és Bence egymásra nézett. Bence megállította kezét, kanala félig a szájában volt, Héda pedig úgy pislogott bátyjára, hogy közben kanaláról csöpögött le a tej, mert félutón megállította a tányér és kiszáradt cseresznyeszínű ajkai között.

- Mit? – bökte ki Héda, csak szemével pillantott az asszonyra.

- Azt, hogy nem csináltok... leginkább semmit – tette le kezéből tollát Debóra. – Én megértem, ami történt, gyerekek, de ez kicsit már több az elégnél. Tudom, nyár van – emelte fel kezét megállító módban, mondván, ne szóljanak közbe. – És pihenni szeretnétek, meg azt csinálni, amit akartok, de beléptetek abba az életszakaszba, amikor már nem biztos, hogy heteken át dögleni kellene a házban.

- Anya, csak egy hete döglünk a házban – kontrázott Bence.

- És jövő hétre mi a terv? – vonta föl szemöldökeit. A gyerekek arrébb pillantottak, nehogy anyjuk szemébe kellett volna nézni. – Na ugye – biccentett egy újabb sóhajtással. – Nem az a baj, hogy pihentek, fiam. Viszont ez nem pihenés. Pihenés az, hogy elutaztok, mint Zakynthos, vagy amikor elmegyünk a nővéretekhez – kezdett halál nyugodtan magyarázni. Debóra kevésszer idegeskedett, de ha igen, akkor nagyon. Mindig próbálta finoman kezelni a helyzeteket, főleg gyermekeivel szemben. Persze, ő sem volt tökéletes, nála is pattant el a cérna párszor.