Mostohajáték

Extázis

Debrecen, Magyarország
16:28

Adrián a kávéház bejárata mellett támaszkodott, jobb lábát keresztezte a balon. Karjai összefonva pihentek mellkasán, jobb ujjai között cigarettáját fogta közre. Hátrahajtotta a fejét, elégedett érzéssel fújta ki a füstöt ajkai közül. A Nap erősen sütött, legszívesebben lerángatta magáról volna az egyenruhát melegében, de még nem tehette.

- Elnézést – szólította meg kedvesen egy férfi. Lehunyt pillái felnyíltak.

- Igen? – billentette oldalra fejét, kezét leeresztette, megpöckölte a csikket, a hamu lepattant a földre. A férfi postás volt. Elővett táskájából egy előre odakészített stócnit, majd átnyújtotta.

- Jó helyen járok? – kérdezett rá bizonytalanul. Adrián érdeklődve vette át a két darab levelet. Megszeppenten vette tudomásul, hogy a feladó Hollandiából küldte őket, a cím pedig helyes volt, a kávéház volt a cél, s az egyik borítékon az ő neve szerepelt, illetve Hortenziáé.

- Igen – bólintott pár másodperc után, amint sikerült felfogni a leveleken látható információkat. – Köszönöm! – mosolyodott el halványan. – További szép napot! – a csikket azonnal eldobta, eltaposta. A postás viszonzott, tovább állt. Adrián kifújta az utolsó nikotin csomót, mielőtt felrántotta a bejárati ajtót. Sietősen haladt a pult fele.

- Ritta – ért oda az azóta is pultnál tervező kisasszonyhoz. Henrietta feltartotta mutatóujját, mondván várjon, még húzni akart egy ívet. Adrián nem tudott várni. – Ritta! – szólt rá élesen, mire a spanyol fújtatva csapta le ceruzáját.

- ¡Coño! – szitkozódott. – Elrontottam! – nyúlt radírjáért. Adrián kivette a kezéből a radírt. – Mi az? – végre ránézett, azt is türelmetlenül. A fiú lecsapta a két borítékot elé.

- Gvendolin küldte – mutatott rá a névre a borítékon. – Ezt nekem és Ziának, ezt pedig neked és a lökött testvérednek – biccentett rá. Henrietta kapásból a kopertáért nyúlt, átvizsgálta a-tól z-ig.

- Teodoro! – kiáltott fel spanyol akcentusával. A vendégek ijedten kapták a lány felé fejüket. A fiú szeppent arccal nézett felé az egyik asztaltól, amit éppen kiszolgált. – ¡Ven aqui! – intett maga felé utasítóan. ,,Gyere ide!". Noel megforgatta szemeit, üres tálcáját hónalja alá csapta.

- ¡Zenaida, te dije que no gritaras! – csattant rá dorgálóan. ,,Mondtam, hogy ne kiabálj!". A vendégek – főleg a hölgyek – meglepetten jegyezték fel maguknak, hogy a szép pincérfiú tökéletes spanyolból (is).

- Nem érdekelsz, ezt nézd meg! – csapta testvére mellkasának a borítékot. – Dollmayer küldte. A legidősebb! – Pontosított. Noel azonnal feltépte a papírt, Adrián addigra már rég sokkolódva olvasta a sorokat, amit a legidősebb Dollmayer lány írt a kecses kézírásával.

- Úristen – tette kezét szája a Vincze fiú.

,,Kedves Zia és Adir!

Nagyon sok szeretettel hívlak meg titeket Nathannal együtt, az esküvőnkre, amit jövő tavasszal tartunk meg itthon, Amszterdamban!
Zia, üdvözöllek a koszorúslányok csapatában!
Nem kell mást írnom, úgyis csörögni fog egy pillanaton belül a telefonom, nem?

Hiányoztok. G."

- Koszorúslány vagyok! – sikított fel Henrietta boldogan, amint ő is elolvasta a levelet. Noel azonnal befogta húga száját, eleget zavarta a vendégeket aznapra. A kisebbik spanyol ütlegelni kezdte bátyja kezét, míg végül el nem lett engedve a beszélőkéje. – Hagyjál már, Noel, az Isten áldjon meg! – szidta meg.