Empatikus, apatikus. Anyatikus?

92 10 116
                                    


Milánó, Olaszország
9:45

- És most mi lesz? – Gerda az örömkönnyeit törölgette le csuklójával.

- Most még semmi – nyugtatta meg Bence.

- Még nem költözik, csak majd – Melinda éppen Bence szerződését vizsgálta, ugyanis nem csak az az egy szem papír volt a fiúnál, amit alá kellett írni, hanem minden papír, ami a munkát illette. – Eszerint csak tavasszal kezdődik meg a munkavégzés – nézett fel a többiekre.

- Akkor még nem? – csillantak fel Gerda szemei.

- Még nem – ölelte át finoman Bence oldalról, majd egy csókot nyomott halántékára.

- Az tény, hogy attól még költözünk – fonta össze karajit mellkasa előtt Héda.

- Akkor velem jössz? – kapta felé fejét Bence.

- Naná, hogy veled jövök! – Sikkantott. – Tizennyolc vagyok, épphogy érettségiztem, azt se tudom, hogy mi akarok lenni, de vagyok olyan menő, hogy kiköltözzek Milánóba a tesókámmal! – tárta szét karjait vigyorogva, mire mind felnevettek.

- Ne csodálkozzatok, ha engem is a bőröndötökben fogtok találni – húzta száját egy sóhajtással együtt Melinda, mialatt letette az asztalra a papírokat.

- Igen? – vonta föl szemöldökeit Gerda.

- Igen – dobta le magát Melinda. – Mármint, igen... – masszírozta meg halántékát.

- Szeretsz korcsolyázni, nem? – Bence összevonta szemöldökeit. – Szerintem szeretsz – vont vállat. – És tudsz is – mutatott rá.

- Nagyon jól tudsz – erősítette meg Héda.

- Imádok korcsolyázni! – értett egyet Melinda. – Tényleg. – Biccentett. – De néha úgy érzem, hogy kezd elfáradni a testem hozzá. Ja, ami legszebb benne, hogy Anya ezt nem akarja elfogadni, és túl szoros már a húr – keze egy ,,ez van" gesztikulációt utánzott, miközben keresztbe tette lábát a másikon.

- Fáradt? – Bence kifejtést várt, mialatt leült az ágyra, Gerda pedig vele együtt esett, bele az ölébe. Héda keresztben levetette magát a matracra, hason fekve.

- Tudod, Beni a műkorcsolyához balett is kell – kezdett magyarázni.

- Oké, ennyire nem vagyok lemaradva, mégis én hurcibáltalak az edzéseidre néha! – emelte fel kezeit.

- A balett ma már egyre nehezebben fekszik a testemnek, a korcsolya mintha egyre nehezebb lenne a lábaimnak egy magas lábemelésnél, fáj mindenem, és csak tizenkilenc éves vagyok – préselte össze ajkait.

- Melinda, amióta járni tudsz, azóta korcsolyázol. Konkrétan. Tény – tisztázta Héda. – Lassan ideje abbahagyni, erre akarsz célozni, ugye? – Melinda bólogatott, mialatt lehajtotta fejét, és megrándult a válla.

- Jaj, ne sírj! – pattant fel Héda. Bence lehunyta szemeit, mialatt nekidöntötte homlokát Gerda hátának. Gerda oldalra fordította fejét, halkan suttogott.

- Kinga teljesen tönkreteszi.

- Teljesen – válaszolt azonnal a fiú.

- Nem hagyhatom abba, mert nem akarok Anyának csalódást okozni – Melinda erősen kapaszkodott Hédába, aki átölelte. – De néha annyira fáj! – szorította össze szemeit. Héda magához húzta és ringatta, mialatt Melinda ismét kizokogta a lelkét.

- Te... – hümmögött Bence, megbökte legjobb barátja combját. – Melinda nem szokott sírni.

- Aznap is sírt, amikor elindultunk – motyogott Gerda letörten.

MostohajátékWhere stories live. Discover now