Mostohajáték

Dollmayer

- Isten éltessen, drágám! – szólalt fel boldogan az édesanya, ahogy belépett a tágas konyha-nappaliba.

- Köszönöm szépen! – mosolyodott el szélesen, miközben felé közeledett, hogy átölelje őt.

- Nagylány! – hallotta meg édesapjukat is, aki büszkén lehelt csókot Héda homlokára, egyik kezében a tortás doboz csüngött – A legboldogabbat neked!

Tehát, minden tisztelettel: Dollmayer Egon, illetve Dollmayer Debóra. A szülők családi vállalkozást vezettek, ami könyveléssel volt kapcsolatos. Bizony, a szülők testvéreik, rokonaik is dolgoztak benne, bár arra nem vettek mérget, hogy a kölykök is ott fogják majd végezni, de Hédán látszódott, hogy érdekelte a dolog a pingálás mellett. Jóhírűek voltak arrafele, alig volt szabadidejük, de félreértés ne essék! Imádták a munkájukat, és ez nem sok felnőtt emberről elmondható.

Egon magas volt, kristálykék szemű, aki minden reggel inget öltött a kis apa-pocakra. Nem tartozott a heves édesapák közé, hogy mindenért kiabált és szobafogságot adott. Inkább volt a mindent, mindenkit meghallgató, jól megfontolta válaszait és tetteit. Na, ez volt az, amit Bence... nem éppen örökölt. Ő többször kiabált, vagy meggondolatlanul válaszolt – ami volt, amikor baj volt, avagy nem –, ellenben vágott az esze, meg egy kis bölcsesség is rejtőzött a zsebében.
Debóra rövid, festett vörös hajú asszony volt, aki nem csapott parádét abból, hogy látszódott a testén, hogy szült. Íves arca volt, barna íriszekkel. A valaha volt egyik legmegértőbb, segítőkészebb anya volt. Persze, ha kiakadt, akkor ő bátran tekerte fel a hangját.
Hédát teljes mértékben a sajátjuknak tekintették. Nem másénak. Ezen már csak az dobott, hogy Bence is teljes nyitottsággal és szeretettel állt a lányhoz. Idő kellett mindenkinek, mire beállt az új "rend" a házba.

Az emelet anno teljesen át lett alakítva. A fent levő dolgozószoba lekerült, majd miután az üres lett, új falszín következett, végül a bútorok. Héda nem hitte el, hogy mennyi mindent megtettek érte. Még el sem kezdődött új élete, de már akkor elkönyvelte magának, hogy a tíz éve alatt, csupán azalatt a pár hónap alatt több törődést kapott friss családjától, mint az igazitól. Ez a tény pedig nagyon elszomorító volt egy részről, bárhonnan is nézzük.

- Gránátalmás-vaníliás, ahogy kívánta a kisasszony – biccentett Egon, miközben letette a süteményt az asztalra. Debóra előszedte a tányérokat, majd pillanatok múlva már égett a gyertya a tortán.

- Ne felejts el kívánni! – emlékeztette a Szépszemű.

- Épp azon gondolkozok, shh! – intette le testvérét, lehunyt szemekkel. Héda felnyitotta pilláit, lehajolt, nagy levegőt vett és erősen préselte ki ajkai közül a levegőt. A többiek örömtelien kívántak neki ismét boldogat.

- Na, az első szelet az enyém – stoppolt Bence gyorsan, mert reggeli luxus, ugye és farkas éhes volt.

- Az első az enyém! – javította ki Héda őt, idézte a szokást. Mindig az ünnepelté az első szelet. Kezébe vette a kést és szeletelni kezdett.

- Kölyök! – pillantott rá nevetgélve édesapjuk.

- Éhes vagyok! – Nyüszögött.

- Hihetetlen, hogy ez az én fiam... – Debóra kelletlen sóhajt hallatott.

- Anya! – sipított fel a fiú.

- Jézusom, nesze, oké! – vágott közbe mostohatestvére kezdődő műhisztijének, ezért lerakta elé az első szeletet. Bátyja úgy vigyorodott el, mint egy kajla kutya, akinek elkezdték simogatni a hasát. – Csak fogd be! – veregette meg vállát neki.