Mostohajáték

Melinda

Május 4.
Eger, Magyarország

- Na? – az öltöző üres volt. Melinda reszketett az izgalomtól, idegességtől, leginkább mindentől. Bence támaszkodott az ajtófélfának. Melinda levegőért kapva pillantott fel.

- Mi na? – kérdezett vissza értetlenül.

- Hogy érzed magad?

Melinda mimikája határozottan értetlen volt. Pislogott párat. Nyelt egyet, felállt, már csak korcsolyája volt hátra az öltözködésből.

- Jelenleg szomorúan – harapott alsó ajkába, amivel visszafojtotta sírását. – De lehetne egy kérésem? – emelte fel korcsolyáját. Bence akarva-akaratlanul mosolyodott el nosztalgikusan.
Amíg Bence és Melinda együtt voltak, Bencét nem érdekelte, hogy milyen messziről kellett Egerbe mennie, de ment. Mindig megnézte Melindát, sőt.
A kapcsolatuk vége fele - bármennyire is rossz volt az - Melinda mindig utoljára maradt az öltözőben. Bence besurrant, letérdelt elé, s ő fűzte be a korcsolyát Melinda lábaira. Amolyan szerencsekívánás jelképének.

- Befűznéd a korcsolyámat? – nyújtotta felé azokat. Melinda hangja megcsuklott. – Utoljára.

- Megtiszteltetés lenne – nézett rá hálásan, majd elvette. Melinda újra leült a padra. Végigsimított ruháján. Bőrszínű harisnya volt hosszú vékony lábain. Az a dressz volt rajta azzal a szoknyával. És egyszerűen gyönyörű volt benne. Soha jobban nem érezte magát önmagának. Fekete haját kontyba fogta, s a gyönyörű hajdíszt tűzte a kontyba, amit Gerdától kapott még tizennégy évesen.

- Jó lesz? – pillantott fel rá Bence csöndes percek múlva.

- Jó lesz – bólintott egy aprót. Bence felállt, kezét nyújtotta. Ahogy régen. Melinda elfogadta a segítséget. Leellenőrizte, hogy Bence biztosan adta fel-e rá a korcsolyát.

- Mindent adj bele – szólt halkan a férfiú.

- Egy igazságos exként az lenne a dolgod, hogy kívánj balszerencsét – mosolyodott el napszíttán.

- Egy igazságos exként az lenne a dolgod, hogy minél hangosabban terjeszd azt, hogy a mostohahúgommal neveljük boldogan a közös gyerekeinket, és hogy ez mennyire undorító – húzta száját kételkedően.

- De nem teszem – billentette oldalra fejét a lány.

- Én se – vont vállat. – Nem, komolyan – tért vissza. – Mutasd meg anyádnak, hogy ki vagy.

- Annak már mindegy.

- Tudja?

- Hogy befejezem a műkorcsolyát? Nem – horkant fel. – Most fogja megtudni.

- Mi? – Bence szíve megállt egy pillanatra a félelemtől. – Rábai, te eszetlen! – nyűgött kínlódva. – Balhét fog csinálni!

- Nem érdekel – nyelte vissza megint könnyeit. – Beni, elfáradt a testem. A lelkem is. Nem csinálhatom tovább – kezét szája elé tette. Vett egy nagy levegőt, szemeit lehunyta egy szekundom erejéig. – Nem sírok – fújta ki levegőjét. – Még nem – emelte meg mutatóujját. – Majd, ha sikeresen vége – vázolta fel tervét. Bence nevetve horkant fel.

- Na? – Noel állt meg az ajtóban. Aztán Henrietta. Henrietta könnyekkel teli szemekkel nézett végig barátnőjén. Látta már rajta a dresszt, amit ő tervezett, és ő varrt a két kezével, de ez így teljesen más volt.

- Gyönyörű vagy, amiga – tette arca elé kezeit Henrietta, csak párás szemei látszódtak. – Gyönyörű – ismételte halkan.

- Rábai Melinda Kingát várják a palánknál – jelent meg az ajtófélfában Adrián egy halvány mosollyal száján. Melinda mindenkinek megszorította a kezét, mielőtt egy nagy levegőt véve elindult a jégszínpad felé. Utoljára.