Mostohajáték

Hortenzia & Adrián

Május 15.
Brassó, Románia

- Terhes vagyok – jelentette ki Ráhel, miközben felnézett tányérjáról. Villája megállt kezében és várta, hogy mit mond családja. Karolina kezéből viszont kiesett a villa, felpattant a székből, miközben tenyerét mellkasára szorította. Menyhárt szájára büszke apai mosoly villant. Hortenzia Adrián kezébe kapott tátott szájjal, a férfiú szintén nagyokat pislogva nyelte le kóláját. Csongor megrázta fejét, mert tényleg nem hitte el, hogy barátnője csakúgy kijelenti egy hétvégi családi ebéd közepén, hátha valaki majd félrenyel.

- Kisbaba?! – kiáltott fel Zselyke, szemei felcsillantak.

- Ennél közömbösebb nem tudtál volna lenni – Mirtillt egyáltalán nem hatotta meg a bejelentés, tovább rágcsálta rántott húsát.

- Nagynéni leszek? – Bernadett nagyokat pislogva tekintett édesapjára, aki bólintott, kacsintott is mellé. – Ez az! – emelte fel kezeit a magasba, felpattant megölelni nővérét, de Karolina azóta már rég könnyeket potyogtatva szorongatta megához legnagyobb lányát.

- Ajánlom, hogy kissrác legyen, ennél több nőt nem bír el ez a ház – hajolt oda a jövendőbeli édesapához Adrián, aki felnevetett, majd elfogadta Adrián kinyújtott kezét gratulálásképpen.

Hortenzia egy dolgot sajnált abban, hogy Ráhel várandós volt, az is önzőségből fakadt. Nem tudta végigkísérni nővére elkövetkezendő kilenc hónapját, csak szakaszosan. A nagy családi ebédek is megszűntek a következő időkre, hiszen Hortenzia és Adrián négy nap múlva kihajózott a Karib-tengerre.
A cég, ahova jelentkeztek mindkettőjüket felvette, mintha csak egy Disney-mese vált volna valóra.
Már mindenük össze volt szinte pakolva, bőröndök sorakoztak a debreceni lakásuk ajtajában, ők pedig útra készen álltak.

- Hány napra mentek? – kérdezett rá Csongor.

- Huszonkettő éjszaka – préselte össze ajkait Adrián.

- Mi van? – nézett fel Mirtill a telefonjáról.

- Huszonkettő – túrt bele hajába húgának Hortenzia.

...

- Muszáj visszaadnom? – Hortenzia ajkai borotvaélesre voltak összepréselve. Három nappal a kihajózás előtt voltak, egy nappal az indulásuk előtt. Minden utolsó simítást elvégeztek, minden teendőt, kivéve egyet.

- Nem, de igen – billentette oldalra fejét Adrián. Hortenzia sóhajtott, megnyomta a csengőt. Ujjaival ütemtelenül dobolt a dobozon. Adrián hátulról átkarolta, haját elsimította az útból, s belecsókolt tarkójába.

- Nagyon büszke vagyok rád – súgta épphogy hallhatóan. A kisasszony elhúzta száját, amit nem látott kedvese, de legbelül igazából értékelte a szavait.

Az ajtó kinyílt, a fiatal lány arca pedig egyből elkomorodott és valószínűleg csak azért nem csukta rájuk az ajtót, mert pontosan tudta, mi volt a dobozban. Irina megtámasztotta az ajtót, bal kezét pedig csípőre tette. Fejét oldalra ejtette.

- Igen? – szólalt fel magyarul.

- Vissza szeretném adni Adelina dobozát – nyújtotta előre azt, amiben legjobb barátnője személyes tárgyai voltak. – Átnéztem, kiválogattam belőle, ami hozzánk köthető és minden sértetlenül itt van – nyelt egyet, megállás nélkül a doboz tartalmát nézte. Irina elismerően bólintott, Adrián pedig felmordult, mert az az elismerő pillantás a lenéző-típusúak közé tartozott.

- Ideje volt már – vette vissza tőle.

- Jól vagytok? – kulcsolta össze ujjait hasa előtt.

- Ugyan már – horkant fel a Doba nővér, aztán hátat fordított és befordult a házba. – Kösz – biccentett a dobozra.