Mostohajáték

Rebeka & Noel

Május 10.
Santender, Spanyolország

- ¡Cumpleaños feliz, mi amor! – Rebeka imádta ezt a spanyol hangot. Leginkább erre a hangra szeretett a legjobban felkelni. Noel halkan mormolta bele a fülébe a jókívánságot. ,,Boldog születésnapot, szerelmem!" Rebeka elmosolyodott, hátára fordult a félvér alatt, aki felette támaszkodott. Belevezette mindkét kezét a göndör fürtökbe, majd egy enyhe csókot lehelt a másik ajkára.

- Gracias, mi amor – köszönte meg suttogva. Rebeka vére állandóan felpezsdült, amikor spanyolul beszélt hozzá a férfiú. – Mh, Teo? – karolta át nyakánál. A fiú éppen a nyakát csókolgatta. – Mi lenne, ha ma egésznap csak kint napoznánk a tengerparton?

...

- Fiam! – karolta át vállánál őt Paolo, aki spanyolul beszélt hozzá. Noel letette kávéját, érdeklődve figyelt édesapjára. – Hol a csodaszép barátnőd?

- Zuhanyozik. Aztán lemegyünk a partra – sóhajtott mosolyogva, szintén spanyolul válaszolt. – És köszöntsd fel! – mutatott rá. – Ma van a születésnapja.

- Ah, tökéletes! – ocsúdott fel örömtelien. – Nemrég hívott fel egy ismerősöm. Egy kis étteremből. – Noel kibontakozott édesapja öleléséből, belekortyolt kávéjába, majd előszedett egy másik csészét, hogy kedvesének is csináljon egy lattét. – Eladni készül.

- Mit? Az éttermet? – vonta fel szemöldökeit.

- Igen, igen! – bólogatott hevesen. Noel mindig is szerette, hogy apukája nagyban gesztikulált és állandóan hangosan beszélt. – Tudja, hogy mixer vagy, mire én mondtam, hogy a barátnőd cukrász – tárta szét karjait.

- Papa...? – fonta össze karjait mellkasa előtt. – Mi nem szakácsok vagyunk.

- Egy étteremvezetéshez nem szakácsnak kell lenni! – csapta magát homlokon drámaian.

- Papa! – szisszent fel. – Nem vehetsz meg egy éttermet és tehetsz minket be oda!

- Dehogynem! – tette csípőre kezeit.

- Te most szórakozol velem.

- Én ugyan nem!

- Papa, ez nem játék! Semmit sem tudunk az étteremvezetésről, és lehet, hogy van kettő, azaz kettő – mutatott magára és a fürdőszoba fele Rebekára. – cukrászod és felszolgálód, de nincs szakácsod, takarítód és...

- Aj, Teodoro! – csapta össze kezeit. – Ne nézz már hülyének!

- Márpedig azt fogom csinálni, amíg nem adsz a kezembe egy ésszerű gondolatmenetet!

Paolo sóhajtott. Lehajtotta fejét, ismét csípőre tette kezeit. Krákogott, aztán tenyereit imapózban támasztotta homlokának. Felnézett fiára.

- Maradjatok itt, fiam.

- Tessék? – bökte ki Noel szárazon.

- Itt egy lehetőség, fiam – kezdett el újra magyarázni az édesapa, megfogva Noelt mindkét vállánál. – Egy hatalmas lehetőség. Ha kell, akkor részletekben vásároljuk meg az éttermet. Ha kell, akkor személyzettel együtt vesszük meg az éttermet, de ezt nem szabad hagyni elmenni.

- Hol laknánk? – Noel kezdte nevetségesnek érezni magát, amiért kezdett komolyan gondolkodni ezen.

- Hol, fiam? Hát hol?! – tenyerét fia homlokára csapta, mintha egy tuskó lett volna. – Hát itt! – mutatott körbe. – Van elég hely. Ha látogatás idejére elfértek itt ketten, akkor élni is elfértek. Magányos egyedül ekkora házban.

- Nem hagyhatom anyát otthon – rázta meg fejét. Noelnek borzalmas visszagondolnia arra, hogy Julianna mennyire összetört azon, amikor Henrietta elköltözött. – Nem tehetem, Papa. Összeroppanna.

- Anyáddal egy dologban egyezünk, fiam – érintette össze homlokukat. – Mindig a legjobbat akarjuk nektek.

Noel egésznap édesapja ötletén gondolkodott. Pláne akkor, amikor beléptek abba az eladó étterembe egy születésnapi vacsorára. Igazából nem volt mit veszíteniük. Mióta megszűnt a kávéház egyikük se dolgozott akkora odaadással és szenvedéllyel. Inkább kötelező feladat volt, mint legalább egy kicsit is élvezni a cukrászatot vagy a bártenderkedést. Mindkettőhöz frissesség, kreativitás és vágy kellett.

Ha Henrietta világot láthatott, akkor Noel miért ne? Nem azt mondta Paolo, hogy örökre maradjanak ott és soha ne menjenek haza. Vagy, hogy Julianna sose mehetne el hozzájuk. Noel tudta; hogy édesanyja velük költözzön kizárt volt, mert szimplán csak az volt. Tudta. Ők pedig akkor voltak fiatalok, akkor kellett mindent kipróbálni.
Rebekának szinte mindegy volt, hova ment haza. Legtöbb idejét Noellel töltötte, hiszen Oszkár Gerdával volt, dr. Della pedig állandóan ingázott, keveset volt együtt a Kozma család, de ezt már mindenki megszokta.

Talán nekik is kellett egy új lap. Noel már rég elfogadta a tényt, hogy felnőttek. Nem maradhattak örökre együtt, bármennyire is akarták. Ha már mindenki ment, menjenek ők is. Annál kevésbé lesz fájdalmasabb a búcsú. 
Eszméletlenül nevetségesnek – és vérpezsdítőnek – találta, hogy mennyire gyorsan és egyszerűen vettek éles kanyarokat az életük.

————————

mennyire utálhattok, amiért csak röpke 630 szót vágtam hozzátok. mmmh. idáig érzem.

Rebeka és Noel olyan spontánok, hogy a saját befejezésüket is improvizálták. lehet példát venni róluk bátran! ;)

5.

N.