Mostohajáték

Könnyek

,,Kedves Naplóm!

Ha tizennyolc leszek, akkor biztosan az lesz az első dolgom, hogy magamra tetováltassak egy kék orchideát. Mint ma megtudtam, a kék orchidea a nyugodtság jele. Én pedig nyugodtan várom a halált."

Hortenzia finoman simított végig a kék orchidea tetoválásán, ami az alkarján feküdt. Becsukta a kopott, babakék könyvecskét. Adelina naplója volt. Bár az utolsó sor nem volt odaírva, ő mégis úgy olvasta, mintha ott lett volna.

- Köszönöm szépen – nézett fel az előtte állóra.

- Inkább ne – vonta fel szemöldökeit flegma sóhajjal. Irina állt előtte, egyik tenyerével az ajtót fogta, amit már jó pár perce rá akart csapni a váratlan vendégre. Román akcentusa miatt egész édesen hangzott a morcos mondat, minthogy komoly lett volna, ezért Hortenzia próbálta visszanyelni a hírtelenjéből jött nevetést.

- Visszahozzam?

- Milyen kérdés volt ez? – fonta össze karjait mellkasán.

- Mármint mikorra hozzam vissza? – nyalta meg ajkát gyorsan, ahogy kijavította magát.

- Minél hamarabb – szűkítette össze szemeit. Hortenzia bólintott, majd a lába előtt heverő dobozba helyezte a naplót. Felvette a dobozt, kapucniját a fejére tette, aztán egy román köszönéssel távozott.

- Biztos, hogy ez egy jó ötlet? – vonta föl Adrián az egyik szemöldökét, miután kedvese visszaült az autóba.

- Naná! – bólogatott nagyokat Hortenzia. Nem volt meggyőző, de Adrián inkább csak vállat vont, aztán beindította az autót.

- Hogy viseli?

- Irina? – pillantott rá. – Nem néz ki valami jól. Igazából szerintem már sosem lesz a régi – Hortenzia hangját mintha a szél fújta volna el, olyan erőtlen lett. – Ha meg nem engedi el a haragát Bence felé, akkor szerintem soha nem lesz képes túllépni rajta... – hajtotta le fejét, hogy tovább nézegesse a doboz tartalmát. – De ez csak az én véleményem.

- Zia, ha te képes vagy erre, akkor mindenki – vont vállat ismét.

- Ne hasonlíts össze senkit se, főleg ebben a szituációban! – vágta rá gyorsan. – Egyáltalán nem lesz rá képes mindenki – rázta meg fejét. – Gondolj bele Bence helyzetébe. Soha nem lesz képes arra, hogy elfogadja, hogy félig ő vitte halálba Linát, ha durva akarok lenni... így... így magunk között – vakarta meg tarkóját kellemetlen arckifejezéssel.

- Bence egészen jól van – Hortenzia élesen vett levegőt, hogy kontrázzon, de megcsörrent a telefonja. Adrián már megállás nélkül az utat figyelte. Visszafele indultak Dollmayerékhez.

- Igen? – kapta füléhez telefonját a vörös. – Igen, már végeztünk, éppen megyünk hazafe... hova? – rökönyödött meg hirtelen. – Hogy hova mentek? – Hortenzia kihúzta magát, hangja komoly lett, arca pedig póker. – Ti nem vagytok normálisok! – csapta homlokon magát.

- Mi történt? – sziszegett Adrián halkan.

- Jó, mit bánom én! – csattant fel élesen. – Idióták! – nyomta ki a telefont.

- Mi történt? – ismételte meg kíváncsian.

- Azt mondtad, hogy Bence ,,egészen jól van"? – idézte vissza párját. Adrián bólintott. – Éppen úton vannak egy tetoválószalonba – nyalta meg ajkát, közben összekulcsolta ujjait a dobozon.

- Hát ez... – köhintett Adrián. – kurva jó. Ettől függetlenül Bence lehet jól, nem? – hamis mosoly húzódott ajkaira.

- Igen, de most az egész gyász, ami van benne elterelődik Héda terhessége miatt, de egyébként meg... – Hortenzia teljesen lazán vonogatta a vállát és gesztikulált. Adrián akkora satuféket nyomott, amekkorát még valószínűleg soha. Hortenzia sipított egyet, a doboz kicsúszott az öléből, a mögöttük levő pedig abban a pillanatban rátenyerelt a dudára, miközben jó nagy mozdulatokkal, szitkozódva előzte meg őket.
Hortenzia nyelt egyet, haját kisimította arcából, aztán felszenvedte a dobozt vissza az ölébe. Megigazgatta magát, aztán köhintett egyet.