A Végzet Játéka (Yoonseok/Jikook ff.)

80,

>>Jimin<<

A beszélgetésünkből a feszültség egy pillanat alatt elillant. Az életveszélyemről a téma hirtelen átváltott Jeongyeon legújabb történetére. Jelen pillanatban is éppen azt mesélte.
- Aztán a festő srác odamegy a fekete pulcsis sráchoz - mesélte nagy beleéléssel  - És odaadja neki a kis rajzot, amin lerajzolta őt ahogy ott ül, csak fekete angyal szárnyakkal. Most viszont a fekete pulcsis megragadj a csuklóját, és meg kérdezi a nevét, aki annyit mondd "X. Neked csak X.".
- Ah, ez annyira klisé - löktem magam a hintán - Ha mondjuk W vagy Q lenne, még egyedinek is lehetne mondható.
- Azért X mert az eredeti neve Alex - csapott a fejemre - Mindennek oka van, Park Jimin, nem csak rácsapok a billentyűzetre és hagyom úszni.
- Hány fejezet publikus? - rendeztem a lassan feltámadó szél miatt összekócolt hajam.
- Eddig 43 van kint - húzta fel a cipzárt farmerkabátján - A 42. eddig a legszaftosabb, olyan kanos leszel tőle, hogy a betűkre vered ki.
- Azért van egy határ, asszonyom - hajoltam le bekötni a hintázás miatt kikötődött cipőfűzőmet - Kezd egy kicsit hideg lenni, lehet haza kellene már mennünk.
- Maradjunk már még egy kicsit - lökte meg magát ismét lelkesen - Olyan hangulatos most itt.
- Érd el, hogy maradjak.
- Talán van hozzá egy történetem - mosolyodott el - Nem tudom, mennyire tetszene. Ezt még Chaeyoung írta, azelőtt, hogy megismerkedtünk.

Azzal ismét hosszas mesélésbe kezdett. Igazából nem siette el a dolgot, mindent alaposan kifejtett. Egy fiúról és egy lányról szólt, akik egymással folyton piszkálódó legjobb barátok lettek, miután egy szobába kerültek a kórházban, ugyanazzal a születési rendellenességgel (amitől vért köhögtek ha megerőltették magukat). Azt is alaposan kifejtette, hogy a lány előző legjobb barátja milyen depresszióba esett, amikor azt hitte meghalt. Az egyetlen bajom az volt a történettel, hogy nem tudtam sehol közbevágni, hogy klisé. A főszereplők nem szerettek egymásba, sőt, egyetlen szerelmi szál sem volt a történetben. A depressziós srácnak is hosszasan ecsetelte mennyi oka volt bántania magát, és igazából a helyébe képzelve magát még meg is értettem. Őszinte leszek, elég egyedi volt az a feszültség, dilemma is, miszerint ha nem találkozik a lány a depressziós sráccal, az utóbbi megöli magát, míg ha találkoznának, a lány a betegsége révén halt volna meg a hirtelen érzelmektől.
- Aztán jön a magyarázat - szakított ki gondolataimból a lány - Miszerint a lány azért állt be a bandába, mert az volt a leggyorsabb módja a pénzszerzésnek, mivel a menedzser ajánlást tett neki erre. A pénz neki pedig az öccse miatt kellett, aki ugyanolyan születési rendellenességgel született, mint ő.
- Milyen jólelkű - forgattam a szemeimet ironikusan.
- De komolyan, tudod manapság mennyibe kerül egy szívműtét? - bámult rám - Pláne, ha mindkét gyerekedet műteni kell! Én jogosnak látom ezt az okot.
- Vagy csak mert bele vagy buzulva a depressziós, kockahasú srácokba - gúnyolódtam.
- Nem is - ellenkezett durcásan - Lehet elmesélésből nem jött le, de ez felhívja a figyelmet arra, milyen romlott a társadalmunk. Például amikor az interjún a depressziós srácot kimondottan basztatták, hogy nézettséget és olvasottságot szerezhessen a műsoruk azzal, hogy clickbait nélkül adhassanak "kiborult a bili" féle figyelemfelkeltő címeket cikkeknek. Vagy a csajnál, ott van a "legragyogóbb mosoly rejti a legnagyobb fájdalmat".
- Az nem mindig igaz - ellenkeztem - Lásd J-hope. Ő nem tud színlelni, és szinte mindig mosolyog.
- Nem tudhatod - vont vállat - Bármi lehet mögötte. Még ha nem is tud színlelni, elfedni színészi képzettség nélkül is lehet.
- Ezt így végiggondolva, kicsit aggódom miatta - vallottam be - Pláne, hogy manapság sokat van egyedül. Meg kettesben a fehér hajú férfival... Annyira félek, hogy tényleg ő a Tesó, és meg fogja őt ölni...
- Most hogy mondod - állt fel végre hosszú órák után a hintából - Csak szerintem csepereg?
Kitartottam a kezem, és én is éreztem pár cseppet. Csak ekkor vettem észre, hogy teljesen sötét volt, és már csak a környék lámpái tartották világosan a helyet.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Szent Kenyér! - kapott a homlokához - Fél 11!
- Hogy mennyi?! - pattantam fel.
- Gyorsan haza kell érnem - indult el sietősen, én pedig követtem - Még rengeteg dolgom van otthon, és még korán is fogok kelni holnap.
- Fogj egy taxit - ajánlottam a nyakában lihegve - Én be tudok jutni a koliba akár hajnali kettőkor is. Odatalálok.
- Köszi - ölelt meg sietve, majd futásnak eredt - Majd még írok reggel!
- Oké - kiabáltam utána, majd lassan megálltam a játszótér szélén. Teljesen megfeledkeztem Playboyról.
Ismét felvillant a mosolya a szemem előtt. Miért nem tudok másra gondolni?! Miért jut minden szabad pillanatomban eszembe?!
Elindultam a kollégium irányába, a léptemre koncentrálva. Nem akarok rá gondolni!
Egy lépés, két lépés, három, négy, öt, hat...
Egyesével számoltam a lépteimet a fejemben, de maguktól egyre gyorsabbá váltak. Mire észrevettem, már nagyban esett az eső, a hideg kiszárította a torkom, én pedig ész nélkül szaladtam a városban.
Éppen tömbházak közötti sikátorba értem, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Lassan megálltam az egyik kereszteződés előtt, a térdemen támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni.
Váratlanul az egyik oldalról lépteket hallottam. Úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen, aki haza siet az esőben.
A szívem teljesen megállt, amikor megláttam, kit hallottam.
Az oldalsó útról egyenesen ő jött ki. Ő. A playboyom. Amikor észrevett, ő is lassított, pontosan előttem állt meg, és megragadt a felkarjaimat. A látványától a szívem nagyot dobbant, és melegség járt át. Ez addig tartott, amíg meg nem szólalt.
- Hol van?! - ordította. Vizes haja a homlokára tapadt, néhány kisebb tincs egyenesen a szemébe lógott. A tekintete teljesen kétségbeesett volt. Rettegve lihegett, mélyen a lelkembe bámulva.
- Ki, mi? - ijedtem meg. Ahogy pillantásom a kezeire csúszott, észrevettem, hogy mindkettő be volt kötve. Az egyik kézen csak a csuklója, a másikon végig az egész kézfeje. Az arcán friss karmolásnyomok éktelenkedtek, a szemén keresztül az orcájáig, pont, ahogy a nyakán is, ahol egy kicsit felsértett bőre alól előbukkant élénkpiros vére - Mi történt veled?
- H-Hol van?! - rázott meg - Taehyung! Nem veszíthetem el! Hova ment?!
- Ki az a Taehyung? - ragadtam meg a kezeit, lerántva magamról, de nem engedtem el.
- A-a barátom - húzta ki óvatosan a kézfejét a markomból - Ő az egyetlen barátom... Hitt bennem, és segített, és megnyugtatott, és bízott bennem... De én nem benne és elárultam... - egyik tenyerét a szemén lévő karmolásnyomra tapasztotta, izmai megfeszültek, ahogy szorította a fejét, miközben... sírt - Meg kell... Meg kell őt találnom... B-Bocsánatot kell kérnem... Megint meg akarom menteni...
- Ez... Ez sok egyszerre - léptem egyet hátra.
- Hát nem undorító? - nézett rám remegve, mégis egy ijesztő mosoly húzódott a szájára - A szavak... A kibaszott szavak... Mindegyik undorító...
- Meg kell nyugodnod... - emeltem meg a kezeimet. Mindjárt idegösszeomlást kap, ha nem segítek. De hogyan tudnék segíteni? Még sosem láttam ilyet.
- Fogd be! - förmedt rám, majd megragata a torkom és a falnak szegezett - Annyit mondj, hol van, vagy itt helyben végzek veled basszameg!