A Végzet Játéka (Yoonseok/Jikook ff.)

47.

>>Jeongguk<<

Jimin az. Vagy a Húg, vagy a Nővér, a szélhámos, vagy az igazi, nem tudom, de biztos, hogy ő az. Olyan színészi képességekkel rendelkezik, hogy képes bárkit megtéveszteni. Még én sem tudom, melyik mondatát hihetem el. Hazamegyek, és megkérem Taehyungot, hogy tegye hasznossá magát, és kérje meg a haverját, hogy találkozzunk, mert sok kérdésem lenne hozzá.
Abban biztos vagyok, hogy Jimin őszinte volt, amikor közölte, hogy igazából ő is csak kihasznált engem, hogy tapasztalatot szerezhessen szexuális téren. De nem haragudtam rá. Ki kell derítenem, hogy ártatlan-e vagy sem. Ahhoz rá kell jönnöm, hogy mikor hazudik, és mikor mond igazat. Nem lesz könnyű, de A8-asként nem lesz olyan nehéz sem.

- Akkor most mi lesz? - kérdezte, amikor elhagytuk a barátja házát.
- Még nem tudom - néztem érzelemmentes arckifejezéssel a bekötött csuklómra - A többiek hamarosan odaérnek, és átvizsgálják a terepet. Annyit tehetünk, hogy átmegyünk hozzám. 
- Ennyi? - ráncolta a homlokát - CIA-s vagy, biztosan tudnánk többet is tenni.
- Nem - vágtam rá érzelemmentes hanggal - Képes lett volna megölni álmomban. Helyette felvágta az ereimet úgy, hogy fel sem keltem rá. Bejött úgy, hogy te sem keltél fel rá. És még volt képe üzenetet hagyni. Játszik velem, Jimin. Én kellek neki. És nem tudja semmi sem megállítani. Semmi.
- Ijesztően beszélsz - mosolygott - Ez tetszik. Végre valami izgalom a nyomorék kis életemben!
- Jimihn! - tűnt fel a semmiből egy teljesen feketébe öltözött, zokogó lány, félbeszakítva a nyomasztó párbeszédünket.
- Dayhun! - pislogott a fiú - Te meg mit keresel it-...
- Megölték Yugyeomot! - ugrott a nyakába, belefojtva a szót - A Halál Testvére elkapta! Segíts, kérlek!
- Miért én? - akadt fenn Chim.
- Mina mesélte, hogy a haverod mesélte, hogy folyton körülöttetek halnak meg a legtöbben - engedte el, könnyes arcát törölgetve - Biztosan tudsz valamit! Ami segíthet!
- Kwanjin talán tud - pillantott rám bizakodóan - Vannak ismeretségei. 
- Gyere velem, és mondj el mindent - vettem le az álarcom, ismét emberien viselkedve - Hátha találok valamilyen kiindulópontot. Jimin, te menj vissza a kollégiumba, és próbálj meg minél többet kideríteni a szobatársaidról. Ne kérdezz, csak menj - intettem le, amikor szóra nyitotta a száját. Eltökélten bólintott, majd megindult. Bizalmasan akarok beszélni Dahyunnal, nem akarom, hogy Chim olyanról tudjon, amiről eddig nem tett.
Siettünk, ahogy csak tudtunk, így elég gyorsan elértünk a lakásomig. Kinyitottam az ajtót, és egyből Taehyunggal találtam szemben magam. Éppen valamilyen videót nézett a telefonján, amikor meglátott, megállította, és már szólt is volna, ha nem kezdtem volna őrülten gyors jelelésbe. A cégnél minden A, E, D és S osztályúnak kötelező volt megtanulni a jelnyelvet. Jelen pillanatban tökéletesen jól jött ahhoz, hogy a velem jött lány semmit se értsen a társalgásainkból.
A fiú bólintott, egyúttal észrevette a mögöttem jövőt.
- Dahyun, ő itt a lakótársam - mutattam rá - Kiskorában volt egy balesete, és megnémult. Gondoltam szólok, mielőtt meglepetés érne.
- Oh - szipogott - Helo.
Taehyung intett neki, majd jeleni kezdett. 
'Lemaradtam'
'Majd később mindent kifejtek' - válaszoltam - 'Szólj Seokjinnek, hogy szeretnék találkozni vele. Minél hamarabb '
Bólintott, majd a telefonjával a kezében elhagyta a házat.
- Miről volt szó? - érdeklődött a vendég.
- Lényegtelen - intettem - Gyere. A hálószoba kényelmesebb. És nem, ez nem egy rejtett utalás akart lenni.
- Most amúgy sem vagyok olyan állapotban - nevetett fel erőtlenül, majd bejött velem az említett szobába. Leült a középen elhelyezkedő franciaágy szélére, én pedig éppen be akartam zárni az ajtót, amikor is megszólalt:
- Miért van bekamerázva a hálószobád? - kérdezte, amitől lesokkoltam.
- Bekamerázva? - fordultam felé értetlenül, amitől ő is ugyanolyan bizonytalan és meglepődött lett, mint én.
- Ez egy olyasfajta tehetség, vagy szuperképesség - magyarázta - Megérzem a kamerákat. És itt is van egy. Valahol arra - mutatott az egyik polc irányába. Gyorsan odahúztam az sámlimat, ami általában ruhatárolóként funkcionált leginkább, és kutakodni kezdtem a legfelső polcon. Nem kellett sok, hogy a kezembe akadjon a kis készülék.
- A francba - ugrottam le - Mindegy már - kapcsoltam ki, próbálva koncentrálni. A gondolataim hiába forogtak a körül, hogy mióta lehetett ez odafent és mennyit látott, kénytelen voltam Dahyunra figyelni - Inkább mesélj. Miből gondolod, hogy téged is meg akarnak ölni? - ültem le mellé az ágyra.
- Onnan, hogy ő helyettem halt meg - törtek elő ismét a könnyei - Az egész az én hibám! Meg fog engem is ölni!
- Dehogy! - próbáltam megnyugtatni úgy, ahogy minden normális ember tenné - Erősnek kell lenned, csak most. Itt biztonságban vagy.
- De félek! Nagyon - borult a nyakamba.
- Tudom - öleltem vissza - Pontosan tudom, mit érzel most. De erősnek kell maradnod. Kibírod nélkülem 10 percig?
- Talán - engedett el - A barátod mikor ér vissza?
- Én sem tudom - ingattam a fejem - Nekem szólnom kell valakinek. Nem lesz 10 perc. Rád zárok mindent, te pedig ne mozdulj innen, rendben?
- Nem is mernék - törölte meg az arcát - A kamerával mi lesz?
- Maradjon csak ott. Vagy ha nem érzed magad biztonságban, visszateheted. Viszont hálás vagyok, amiért észrevetted. Leköteleztél.
- Semmiség - legyintett, én pedig egy biztató mosoly kíséretében kisiettem a fürdőszobába. 

Nem hittem volna, hogy a gyilkos annyira szemtelen lesz, hogy az orrom előtt gyilkol.