A Végzet Játéka (Yoonseok/Jikook ff.)

27.

>>Jeongguk<<

Megijedtem. Nem is kicsit.
Alapból a tudat, hogy Taehyung öngyilkos lett... De S5-ös volt... Az egész az én hibám... Folyton az én igazamat akartam adni azzal kapcsolatban, hogy a melegek rosszak. Természetellenesek és furcsák, undorítóak, erkölcstelenek... Taehyungnak mindvégig igaza volt. Ők is csak ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Nekik is vannak érzelmeik. Én pedig roncsra vágtam őt... Reggel, nem érdekelt, miért volt szomorú, még rá is tettem egy lapáttal azzal, hogy megbántottam. Nem tudom, mi történt a múltjában, de ha S.U.G.A. ügynökeként már 7 éve dolgozott, elég szörnyűséget látott. Pont, mint Jonghyun... A férfi, aki apám helyett apám volt, aki mindig segített, amikor nem ment valami, a férfi, aki miatt az vagyok, aki vagyok. Sosem felejtem el azt a napot, amikor... Amikor már nem bírta tovább.

- E-ez nem megy! - rogytam térdre. A kés vége halkan koppant a nedves betonon.
- Ide figyelj - suttogta, miközben leguggolt elém - Senki sem így akarja. De gondolj azokra, akik életét megkeseríti. Ments meg őket.
- De akkor sem megy! - szorítottam a homlokomhoz a markolatot - Nem vagyok rá képes!
- Mindenki hisz benned - tette a vállamara a kezét - De mit ér egy konnektor töltő nélkül? Ha nem hiszel te is önmagadban, nem érünk semmit. Azt pedig te sem akarod. Tudod mit? Van egy ötletem.
- Mi az? - emeltem rá a tekintetem.
- Nem kell megtenned. Csak viselkedj úgy, mint egy átlagos gyermek. Ha pedig a főnöknek nem tetszik a Y.A. Project, akkor felmondok, és nyugodtan fogunk élni. Csak te meg én.
- Ígéred? - csillant fel a szemem.
- Ígérem - borzolt a hajamba. A magabiztosságomat visszaszerezve álltam fel. A meztelen talpamat lezsibbasztotta az érdes beton hidege, az arcomat még mindig mardosták a könnycseppek, amik elvegyültek az eső rám hullott vizével. A késemet a hátamnál a nadrágomba csúsztattam, készen a találkozásra.

....

- Ez... A tied - nyújtotta felém a cetlit lesújtottan. Nem akartam átvenni. Nem akartam róla tudomást szerezni. Annyi év után... Ő tartotta bennem a lelket, mégis ő tette meg hamarabb?

"Jungkook,
Tudom, hogy rossszat teszek ezzel. Nem kérlek, hogy megbocsáss, ezt még én sem tudom megbocsátani magamnak. Éveken át te voltál a motivációm, az, hogy vigyázzak rád, amíg elég erős nem leszel. Sajnálom, hogy ez így alakult. De tudnod kell, hogy most is, az utolsó pillanatban is büszke vagyok rád, amiért nem adtad fel. Lehet, sőt, biztos, hogy kegyetlen húzás, de legyek én a példa. A példa, hogy mit éreznek mások, ha feladod. Hogy mit fogok érezni fent, ha feladod. Okozhatsz csalódást... Csak ne a saját akaratodból. Küzdj mindenért, amit szeretsz és amire vágysz. Soha ne add fel!
Örökre büszke leszek rád.
Jonghyun "

- NEM! - kiáltottam a sírás határán - NEM HAGYOM, HOGY MEGHALJ, KIM TAEHYUNG!
Jonghyun emléke ráébresztett, hogy soha többé nem hagyhatok egy életet sem feleslegesen kimúlni.
A mellkasomat fojtogató érzés még mindig erősödött. Nem... Még egyszer nem...
Gyorsan megnéztem a pulzusát... Még életében van! De... 3 másodpercenként 1?! Oké, jobb, mintha nem lenne...
Óvatosan hátrahajtottam a fejét, majd ajkaimat az övéire helyeztem... Puha volt, és meleg. Szívesen tartottam volna rajta, csak úgy, de... Most meg kell mentenem valahogy.
Lassan elkezdtem a tüdejébe fújni a levegőt... De nem sikerült. Valami elállja az utat.
Szívmasszázsba kezdtem, a lehető legerősebben úgy, hogy ne törjem el a bordáját.
- NEM HAGYHATSZ ITT! - ordítottam zokogva - NEM HAGYHATSZ EGYEDÜL, KIM TAEHYUNG!!
Már a tizennyolcadik nyomásnál tartottam, amikor megtörtént életem második csodája.
A fiú köhögni kezdett, majd hirtelen felülve kiköpött két egymáshoz ragadt, nyálkás pirulát.
A furcsa érzés a tüdőmben elmúlt.
Taehyungnak levegőre lett volna szüksége, de a megkönnyebbüléstől mégis a nyakába borultam. Hatalmasakat lélegzett, a köhögéstől pedig ő is bekönnyezett. Nem bírtam kinyögni egy nyamvadt szót sem, helyette csak sírtam a vállán.
Alig realizálta, mi történt, a hónomalatt visszaölelt. Szorosan, mintha ez lenne az utolsó perc a világvége előtt. Tűzforró fejét a vállamra hajtotta, háta lassan rázkódni kezdett - ő is sírt.
- Sh... Shoha töhbéh... Ne ihjessz ráhm íhgy... - zokogtam - Íhgéhrd meg, hogy soha töhbéh nehm... Nehm csináhlsz ilyet!
- Éhn... Éhn... - ha lehetett, még erősebben szorított magához. Megmarkolta a pólóm, közben kíméletlenül karmolva a hátam... De egyáltalán nem zavart. Sőt, örültem neki. Ameddig karmol, addig is életben van.
- Éhn... Sahjnáhlom - sírta a nyakamba - Éhn... Nehm ah-akartahm...
- Mahradj életbehn... Kéhrlek.. - suttogtam erőveszettem, majd óvatosan elhúzódtam tőle. Bal kezemet a vállán pihentettem, míg a jobbal megfogtam az arcát, közben az ujjam végével kócos, de selymes haját simogatva. Az ő kezei erőtlenül csúsztak le a derekamra. Mint két kisgyerek, úgy sírtunk, egymásnak nyomott homlokkal, az ágyon ülve, érezve egymás bőrének melegét s illatát, elmerülve a megkönnyebbülésben.
- Mit csináltál? - suttogtam mosolyogva.
- Éhn - markolta meg ismét az izzadságtól kissé átázott pólómat - Éhn a-aludni akahrtam.... De délben fehlhívott Jinho... Aztán nehm tudtam vi-visszaaludni... Szóval gondoltahm ez majd segít, deh... Megakadt ah torkohmon... - fejét ismét a vállamra döntötte - Soha nehm fogom tudni visszafizehtni ehzt... Megmentettél... Visszahoztáhl a halálból...
- Ne túlozz - nevettem fel - Biztosan mentettek már meg máskor is, súlyosabb helyzetekben...
- Nem, Jungkook! - szakított félbe - Ez nem ugyanolyan... Te haragudtál rám... Megrontottalak, akaratod ellenére, kényszerítettelek ilyen dolgokra... De te mégis... Visszahoztál...
- Ugyan már - simogattam meg a tarkóját - A harag nem ok arra, hogy hagyjam egy barátomat meghalni.
- Egy... Barátodat? - emelte fel a fejét, kisírt, könnyes szemmel vizslatott.
- Szeretlek Taehyung - vallottam a szemébe - De nem szexuális értelemben, nehogy azt hidd. Te vagy a legjobb és egyetlen barátom.
- Teh... Teh tényleg sohkkahl jobb ügynök vahgy nálahm! - sírta megint el magát, és visszahajolt a vállamra - Még... Méhg az é-éhleted is fehláhldoztahd!
- Nem hagyok több ártatlan embert maghalni - komorodtam el - Pláne nem ilyen tehetséggel megáldott embereket.
Óvatosan eldöntöttem az ágyra, én pedig elterültem mellette.
- Az életem árán is megvédelek - néztem mélyen a szemébe - Ígérem.
Válasz helyett arca fájdalmas grimaszba torzult, majd sírva a mellkasomba fúrta az arcát. Szabad kezemmel óvatosan simogattam a hátát, ő pedig zokogva karmolászta a kulcscsontom alatti területet.
Ez a baj a mai világgal...
A halál az egyetlen dolog, ami miatt az ember igazán, és helyesen átértékeli az életét.