A Végzet Játéka (Yoonseok/Jikook ff.)

29

>>Yoongi<<

Életem minden egyes sérelméből eredő gyűlöletem belesűrítettem abba a pillantásba. Az összes elgördült lövés, az összes élettelenül a szemem láttára összeeső test, minden egyes kicsöppent vércsepp, ami a földön landolt, hogy aztán 2 nap múlva mindenki megfeledkezzen róla. Az nap, amikor boldogan nevettél, Jeon Jeongguk, az az egész nap, amikor elárvultam! Minden bűnös ember, akit azért öltem meg, hogy egyszer én is olyan boldogan nevethessek a hullájuk fölött, mint te, az apáménál! Hogy csináltad?! Hogy bírtál ilyenen nevetni?! Annyiszor mondtam magamnak, hogy 'ez a helyes', hogy már én is elhittem! Az a rengeteg drog, amit akkor akaratlanul felszívtam, még mindig ott tengődik a fejemben, nem engedi, hogy kiszálljak! Jól érzem magam, amikor ölök, de mégsem tudok nevetni! Tudd meg, hogy nem állok meg az apádnál, Jeon Jeongguk! Mindenkit megölök, akit szeretsz, a szemed láttára fogom őket felakasztani a saját vékonybelükkel! Ha elkaplak, egyesével vágom le az ujjbegyeid, minden lábkörmöd alá, tövig tűt szúrok, majd ott is megcsonkítalak, közben mindenhol égésnyomokat hagyok rajtad, még ott is, ahol már nincs ép bőröd! Nem hagynám, hogy meghalj, felgyújtanálak! Amíg életben vagy, eloltom, és megadom a lehető legnagyobb büntetést, amit ezek után kaphatnál: életben hagynálak! Megérdemelnéd azt a nyomorúságos, bujdosó életet, amire engem ítéltél, azzal, hogy megszülettél! Ezek után már abban sem kételkednék, ha te intézted volna úgy, hogy az anyám belehaljon a születésembe! Minden a te hibád, Jeon Jeongguk!

- Aoi - rántott vissza a valóságba Yuto - Mm, iko - fogta meg a kezem, és elhúzott. 15 méterrel arrébb megálltunk a fal mellett.
- Nagyon feltűnő volt - fogta meg az arcom gyengéden, közben aggódó pillantásokat vetett rám, mintha antiszociális rohamom lenne - Még az a fasszopó is összerezzent.
- Nem figyeltem - suttogtam mozdulatlan állkapoccsal, megemelve a fejem, közben gyengén fogva a nyakam, egyrészt takarva az ádámcsutkámat, másrészt bizonytalan pózt felvéve - Elbambultam.
- Ha így folytatod, mindketten lebukunk - mosolyodott el halványan - Nyírd ki a ribancokat, és lépj le.
Válaszként bólintottam, majd megjátszva magam a vállára hajtottam a homlokom. Gyengéden átölelte a derekam, és nyomott egy puszit a parókára. Jesszus...
- Ülj le, közel a csapathoz - tanácsolta, mire megint bólintottam, és leültem az egyik üres asztalhoz, amiről jó kilátás nyílt a három jómadárra. 1 hajítás, 3 kés, 3 célpont. 1 esély.
Juhyeon élénkpiros koktélruhát viselt, Mark és Jackson öltönyt, mint rajtam kívül minden más férfi. Két asztal választott el tőlük. Nem voltak messze, de azért közel sem.
Yuto még mindig a fasszopóval és a csapatával duncsizott, én pedig halálra untam magam. Annak örültem, hogy nem kellett állva maradnom a magassarkúban, viszont még nem tudtam elvégezni a munkám. Túl sokan legyeskedtek a pezsgőző egyének körül. Ide láttam, mit művel az a három: feltérképezik a terepet. Kiket lehet a legkevesebb rizokóval kirabolni. De egy másik dolog is feltűnt: Mark zsebtolvaj. Aranyláncok, gyöngysorok, apró karkötők, zseb és karórák. Szerintem ha lenne ilyen sportág az olimpián, ő világrekordot állítana fel.
- Bizonyítás time - termett előttem Yuto - Kezdenek gyanakodni. Zongorázz!
- Tessék? - suttogtam meglepetten - Mih?
- Késik a zongorista, én pedig mondtam, hogy te művészetin végeztél - sápadt el, tudva, hogy háttal áll a bandának - Játssz valami háttérzenét, hogy ne gyanakodjanak. És többet ne érj a nyakadhoz.
Egy észrevehetetlen mozdulattal megigazította a (gondolom) elkenődött sebemet.
Nem baszhatok el mindent pont itt...
Vonakodva, de felálltam. Apró léptekkel haladtam a kis emelvény felé, ügyelve, hogy minél kevesebb embernél keltsek feltűnést. Yutonak mégis igaza volt: ha most felmegyek oda, magamra vonzom a figyelmet... Melyik épeszű sorozatgyilkos csinálna ilyesmit?
Oldalt felosontam az alig fél méteres színpadra. Kecses mozdulattal lehuppantam a hófehér zongorával szemben. Még egy utolsó, bizonytalan pillantást vetettem Yutora, aki egy bátorító biccentéssel jelzett. Egy centivel rövidebb ujjaimat óvatosan a billentyűk fölé helyeztem, majd az akusztikára magasról szarva forte helyett pianoban játszani kezdtem.
Amikor a bárban zongoristának kellett álcáznom magam, megtanultam 3 darabot a biztonság kedvéért. Egyet eljátszottam azon az estén, a legpörgősebbet, amivel most nem akarom magamra vonni a figyelmet. A második egy egyszerű, de hangzós darab, amiről ránézésre megmondható, hogy nem kellett hozzá sok gyakorlás. Most pedig elkezdtem pianoban forte helyett, próbálva háttérzene-stílusban nyomni, de hiába. Piano, mezzo-piano, mezzo-forte.... A hangzása egyre csak erősödött, egyre több érzelmet bevonva, minden haragot és gyűlöletet, ami több mint 10 év alatt gyülemlett fel... mint a közelgő vihar, ami a város fölé érve fortissimo erővel tombol, minden tekintetet magára vonzzva. Minden... Tekintetet...
Ne! Ne gyere zavarba! Nem! Nyugi! Maszk van rajtad! Senki sem tudja, hogy te vagy az! Nem is te vagy az! Nem te játszol! Aoi az...
Ezekkel a gondolatokkal ütöttem a billentyűket, hogy a hangokból dallam váljon, miből megformálódott Vivaldi Négy Évszakának Nyár tétele... A Vihar.