A Végzet Játéka (Yoonseok/Jikook ff.)

84.

>>Jeongguk<<

Otthon, édes otthon, ahogy mondani szokás. Otthon, üres otthon...
A bejárattal szemben egyből a konyha kapott helyet. Vajon elrejthette itt? Nem. Itt egy véletlen folytán is megtalálhatnám. Valami olyan helyen kell lennie, ahol biztosan nem keresném, ha meg akarnám találni. Meg kell találnom a nem odaillő darabot.
Úgy döntöttem, most megnézem a nappalit. Igazából eléggé ritkán járok erre, mivel a bejárattól ez jobbra esik, én pedig mindig balra szoktam eljárni. Nagyjából ugyanakkora, mint a konyha, csak több a hely. Nincs benne sok minden, csak egy kanapé egy tévével, néhány könyvespolc szétszórva, meg kisebb szobanövények, amik nem igényelnek sok törődést, főleg kaktuszok és kövirózsák.
Mivel itt nem sok hely van, ahova elrejthetné, ezért ismét a gondolkodásomra hagyatkozva próbáltam kiválogatni a helyeket, felgyorsítva a keresést.
A kanapé közelébe nem tehette, hiszen oda bármikor lehuppanhatok egy hosszabb nap után. A tévé körül nincs kisebb zug, ahová egy kulcs feltűnés nélkül elférne. Az egyetlen lehetőségek a cserepek és a könyvek.
Nekilendülve gyorsan átmozgattam a növényeimet, körbenézve körülöttük és a földjeikben is, de nem találtam semmit, csupán az ujjaim lettek koszosabbak. Így nem maradt más, mint egyesével átnézni a könyveket, amennyiben nem szúr szemet semmi.
A legtöbb könyvem a kereséseimhez kellenek. Főleg enciklopédiák, fogalomtárak, különböző tevékenységekkel foglalkozó kézikönyvek kezdőknek és haladóknak, lexikonok és ehhez hasonlók. Legalábbis ez van az egyik polcon. A másikon különböző szépirodalmi regények és krimik kaptak helyet. Ezek nem csak az alapvető műveltséghez kellenek, hanem segítenek néha a bűnözők elméjének megértésében is. De van, amikor csak szórakozásból olvasok. Olvastam. Mióta fennáll a Halál Testvére ügy, egy perc szabadidőm nem volt, hogy leüljek, és csak én legyek meg egy jó könyv. Jonghyun halála után folyamatosan csak az edzésre koncentráltam, ezért nekem az akkori pszichológus kötelezővé tette az olvasást. Elfeledtette velem a külvilágot, és relaxáljak. Bárcsak megint lenne rá egy kicsi időm...
Ahogy nosztalgiásan pásztáztam a tekintetemmel a régi regényeimet, valami szemet szúrt. Elsőnek frusztráló érzés lett úrrá rajtam, majd inkább remény, hogy nem kell átnéznem az összes könyvet a szekrényen, és hogy végre megtaláltam, amit kerestem. Majd ismét frusztrált lettem, félve a hamis reménytől.
Odaléptem a regényes polcokhoz. Leguggoltam. Még emlékszem amikor ezt a sorozatot olvastam. Egy rendkívül jó krimi, ami bár különálló történeteknek tűnnek, igenis összefüggnek, amit az utolsó rész leplez le. Az egész sorozatot elolvastam legalább háromszor, odafigyelve a részletekre, egyszerűen imádtam. Mindegyik kötetnek egyszerű, minta nélküli borítója van, még a gerincére sincsen felírva a cím, sem az író, csupán a bőrkötés színe különbözteti meg őket, s mondja meg a sorrendet. Távolról talán úgy festenek, mint különböző kiadású Bibliák. A legalsó polcra tettem őket, hogy ne szemmagasságban kísértsenek az újraolvasásukkal. Most viszont más volt: fel volt cserélve két könyv. A sötétzöld és a sötétbarna kötetek, melyek majdhogynem feketének tűnnek, az ablakon át beszűrődő délutáni napfényben egyértelművé vált, hogy valaki hozzányúlt. És ez még csak nem is az egyetlen hiba.
A kettő között mintha egy vékony füzet lett volna. Óvatosan kihúztam: egy kicsi keresztrejtvényes magazint fogtam a kezeim között. Gyorsan végigpörgettem, majd kinyitottam ott, ahol a legtöbbet volt meghajtva. Az oldalon egy két részes poén volt az adott képhez, mely már meg lett fejtve. Csodával határos módon, egyetlen oszlop üresen volt hagyva. Semmi dolga nem volt a kijelölt sávokkal, de valamiért még csak nem is jött ki a rajta áthaladó szavak által sem. Mintha egy középen lebegő anomália lett volna.

... férfiak, Robert Merle regénye

Védett férfiak. Egy tragikomikus regény a hetvenes évek közepéről. A története szerint egy olyan agyvelőgyulladás pusztít járványként a világon, amely megöli a nemzőképes férfiakat. Mindenhol nők veszik át a hatalmat, és egy férfigyűlölő feminista ribanc lesz a miniszterelnök, aki a látszat kedvéért engedélyez egy kutatóközpontot tudós férfiaknak az ellenszer megtalálásához. Rendkívül elgondolkodtató egy könyv, de nem érintett meg annyira, hogy többször is elolvassam. Viszont pontosan tudom a helyét.
Lábujjhegyre állva leemeltem a legfelső polcról a régi, rongyos kötetet, de nem is kellett teljesen: puha lapjai közül egyből hangos koppanással csusszant ki a kulcs, egyenesen a szőnyegen landolva. Mellé lassan szállingózott le egy cetli. Felvettem mindkettőt.

Jobbra, balra, majdnem balra. Jobbról a harmadik, alulról a második. Sárgás.

Fogalmam sincs, vajon mit takarhat ez a kis útmutató. Minden bizonnyal fontos lehet, ha felírta.
Még pár percig csendben bámultam a kis cetlit, majd visszatettem a könyvbe, megtippelve az oldalt. Elindultam a hálószoba felé, fáslizott kezemben szorongatva az apró fémtárgyat, reményekkel tele.
Idegesen megtorpantam az íróasztal előtt. Most tervezem megszegni a legfőbb társi szabályt. Ha ez kiderül... nem is akarok gondolni arra, milyen következményei lesznek.
A kulcs könnyedén a zárba csusszant. Vettem egy mély levegőt, és elfordítottam. Halk kattanás. Lassan kihúztam a fiókot.
Az első dolog, amin a szemem megakadt, egy kép volt. A kupac tetején hevert, kicsit rongyosnak tűnt és persze elég réginek. Rajta egy egyszerű kanapé látszott, annak baloldalán egy gyönyörű nő ült, a jobbon egy Taehyungra erősen hasonlító férfi. Karjaik egymáséba fonódtak, azon pihent egy apró kisbaba pokrócba bugyolálva.
A kezembe vettem, alaposan szemügyre véve. Fogalmam sincs, hogyan nézhetett ki az anyukám. Sem az apukám. Nem mintha zavarna. Egy kicsit elszomorító a tudat, de örülök, hogy nem kötnek az emlékek. Jonghyun is elég volt nekem. Pedig ő csak felnevelt, és vigyázott rám.
Mindegy. Még át kell néznem a fiókot, és bizonyítékot találni. Be kell bizonyítanom, hogy ártatlan. Viszont ez a kép... Összeszorul tőle a szívem. Egy szerető család melege. Egy törődő anyuka. Egy gondoskodó apuka. Bárcsak. Bárcsak...
- Oi Kookie, leadtam a... mintát... - állt el Taehyung szava, aki éppen csak belépett a szobába - Jeongguk... Mit csinálsz?
- Taehyung - kaptam rá a tekintetem, teljesen lefagyva - Én...
- Nem kell magyarázkodnod - lépett mellém színtelen hanggal, majd hirtelen kitépte a kezemből a képet.
- Én nem akartam... - motyogtam, teljesen lefagyva.
- Én bíztam benned - nézett a szemembe. Tekintete egyenesen a lelkemig hatolt. De a szavai.
- Hallgass meg... - próbáltam összeszedni magam, de ez az egész túl hirtelen ért. Úgy tűnik, majdnem 10 évnyi kiképzés mehet a kukába, ha már megjátszani sem tudom magam, hogy megmentsem a helyzetet. Szánalmas vagy, Jeon Jeongguk.
- Feltörted a fiókomat! - remegett meg a hangja, ahogy egy pillanatra a kezében tartott képre nézett, majd ismét határozott lett, amint rám figyelt - Bíztam benned, és azt hittem, te is bennem. De úgy tűnik tévedtem.
- Ez bonyolult! - próbáltam szóhoz jutni, de nem volt rá esélyem.
- Nem az! - csattant fel - Apám alkoholista volt, anyám két műszakban dolgozott, majd miután belehalt a kimerültségbe, apám öngyilkos lett. Ennyi. Ezt akartad tudni, nem?! Háborgatni a múltat, az emlékeket, ahogy végignéztem ahogy tönkrementek!
- Nem a múltadról van szó!
- Akkor miért törted fel a fiókomat?! Ha bíznál bennem, nem tennéd ezt! Én az életemmel tartozom neked, akkor mégis miért tennél ilyet?! - nőtt folytonosan a hangereje, a végére már ordított. A torkom összeszorult, a fájdalom megakadályozta, hogy több szót szólhassak.
Az utolsó dolog, amit láttam, Taehyung könnyes, megvető tekintete volt, mielőtt a képpel együtt kiviharzott volna a házból.