I Can Wait For You (L.S.)

-22-

- Kedd -

Louis

Nem tudok tovább aludni. Túl erős a fájdalom. Hajnali öt óra van. A hátamon fekszem az ágyon nyakig betakarózva. Tegnap nem volt erőm átgondolni ezt az egészet. Nem tudtam, hogy valami fájhat annyira, hogy szinte nem is fáj. Megmagyarázhatatlan érzés. Egyszerre érzek hasogató fájdalmat és tátongó ürességet, amit fogalmam sincs, mivel lehetne kitölteni. Valószínűleg csak Harryvel. Ami jelen esetben egyébként borzasztó.
Kopognak az ajtómon, ami nem jelent túl jót, tekintve, hogy hajnal van. Liam dugja be a fejét.

- Bejöhetek? - kérdezi halkan, mire bólintok. Leül az ágy másik oldalára és rám néz. - Hogy vagy? - érdeklődik aggódva.

Nem tudom. Még én sem tudom. Biztos, nem vagyok jól. Azt, amit most érzek lehetetlen elmagyarázni. Mintha hiányozna valami a lelkemből vagy a testemből.

- Létezik lelkitárs? - csúszik ki a számon a plafont bámulva. - Nem tudom hogy vagyok - teszem hozzá gyorsan.

- Én bízom benne, hogy van - válaszol és érzem, hogy engem figyel. - És ha van, el tudom képzelni, hogy ti azok vagytok - mondja, mire megforgatom a szemem.

Már megint olvas a gondolataimban.

- Nem megyek ma be - hagyom figyelmen kívül azt, amit mondott.

- Oké - bólint.

- De ti menjetek be! - nézek rá komolyan. - Ne hiányozzatok miattam! - mondom szigorúan. Meg akarom várni, amíg elmennek, addig nem sírok. Tudom, hogyha most elerednek a könnyeim biztos, hogy nem mennek suliba, mert aggódnának. Olyan nehéz visszatartani, mintha valami meg akarna fojtani. - Menj készülni! - szólok rá.

- Öhm, azt hiszem, még van időnk - gondolkodik el és mindenttudóan néz rám. - Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de az nem mindig segít - mondja halkan, mire égő szemekkel rá nézek és várom a folytatást. - Biztos nem akarsz beszélni róla? - kérdezi együttérzően.

- Biztos - bólintok.

Beszélnék én, de nem megy, nem tudok.

***

- Sziasztok! - intek. - Jó sulit! - köszönök el, majd mindketten megölelnek, aztán kilépnek az ajtón.

A konyhába indulok és a telefonommal a kezemben az ablakhoz ülök. Tökéletes rálátásom van az utcára és a borús, szürke időre. Bedugom a fülesem és elindítok egy random lejátszási listát, amit a Love szóra feldobott. Kifogom pont azt, amin szomorú zenék vannak, mire felsóhajtok. A tenyerembe támasztom az állam és leszáguld az első könnycsepp az arcomon.
Harry reggel óta üzenetekkel bombáz, de egyiket sem nyitottam meg. Nem érdekel... Igazából nagyon is érdekel, de úgyis tudom, mit akar. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudom. Hirtelen Harry kocsija farol be, mire összerezzenek. Kipattan az autóból és pont összefut Liamékkel. Mintha egy néma filmet néznék és csak a zene szól teljes hangerőn. Harry hevesen hadonászik. Liam megfogja a göndör vállát, megrázza a fejét, miközben magyaráz. Harry lemondóan lehajtja fejét és leengedi a karjait, majd mond valamit. A zene csak úgy dübörög a fülemben, szinte kiszakad a dobhártyám. Közben patakokban folyik le a könny az arcomon.

- Menjetek már el! - suttogom, mert Harry látványától egyszerűen megtörtem.

Úgy érzem, szétszakad a szívem. Nem tudok másra gondolni, csak a szeretlekekre, a közös pillanatokra, a közös éjszakákra és a szeretkezéseinkre. Hangosan próbálok levegőhöz jutni, de nem megy. Kiszáradt a torkom és az orrom is bedugult, ami miatt képtelen vagyok normálisan lélegezni. Nem bírom, nem vagyok képes erre. Nem tudom elviselni ezt a masszív, fojtogató fájdalmat. Felpattanok, kirántom a fülemből a zenét és a csaphoz megyek. A csend megnyugtatóan hat rám, miközben jéghideg vizet iszok. Lecsapom a pultra a poharat és az arcomra locsolok egy kevés vizet azzal a céllal, hogy lenyugtasson.
Hirtelen megszólal a csengő, mire az ijedtségtől felugrok. Az ablakhoz lépek, hogy meggyőződjek arról, nem Liamék vagy Harry csenget. Senki nincs már az utcán. Megtörlöm az arcom és sietősen, szipogva indulok az ajtóhoz. Fogalmam sincs, ki az, de konkrétan rá van akaszkodva a csengőre. Kinyitom a bejárati ajtót és meglepődve állok a küszöbön.