I Can Wait For You (L.S.)

-16-

- Szombat -

Harry

Hajnalban kipattan a szemem és nem tudok visszaaludni. Louis békésen alszik a karjaim között, lábaink össze vannak gabalyodva. A takaró a derekunkon van, szabadon hagyva felsőtestünket. Ahogy eszembe jutnak a tegnap este eseményei, vigyorogni kezdek. Nem is emlékszem, mikor aludtunk el...
Egy darabig csak nézem Louis arcát, majd a hajával kezdek játszani. Adok egy puszit a homlokára, az arcára, az orrára, a szája sarkára, majd a szájára is. Szorosabban kezd ölelni.

- Hazz - szólít meg csukott szemmel. - Nem mintha nem élvezném, amit csinálsz. De miért vagy ébren? - kérdezi motyogva.

- Nem tudtam aludni - válaszolok mosolyogva, mire hirtelen kinyitja a szemeit.

- Te?! - lepődik meg, mire bólintok. - Mennyi az idő? - érdeklődik még mindig engem szorítva.

- Nem tudom - füllentek.

Igazából nagyon is tudom. Fél öt van.
Egyik kezével elenged, majd kifordulva a telefonjáért nyúl. Megnézi az időt és rám pillant. Visszateszi a kezét a derekamra, aztán szorosan hozzám bújik.

- Te nem vagy normális - suttog, mire halkan felnevetek.

- Mi van veled? Nem te szoktál korán kelni? - kérdezem viccelődve.

- De, suliidőben. Hétvégén szeretek legalább nyolcig aludni - válaszol és észreveszem, hogy megint csukva van a szeme.

- Nincs kedved ébren maradni velem? - kérdezem magam elé nézve, mosolyogva.

A feje a mellkasomnál pihen. A kérdésemre eltávolodik pont annyira, hogy rám tudjon nézni.

- Te is tudod, hogy nem fogok visszaaludni - mosolyog.

Megfogja a takarót, hogy betakarjon minket. Hirtelen megáll a mozdulatban, amikor észreveszi, hogy nincs rajtunk ruha.

- Hmm.. Szóval az alsót se vettük vissza - néz rám szórakozottan.

Csak egy nevetéssel reagálok a szavaira. Elveszi egyik kezét a derekamról és kifésüli a hajam az arcomból.

- Megbántad a tegnap estét? - kérdezi bizonytalanul.

- Nem, egyáltalán nem - válaszolok a szemébe nézve. - Te?

Megrázza a fejét és halványan elmosolyodik. Közelebb hajol és lágyan megcsókol, majd újra rám figyel.

- Nem bántam meg, mert szeretlek - kezdi a hajamat piszkálva. - Nem fogom soha megbánni, hogy veled vesztettem el. Akár együtt maradunk, akár nem. Ilyet akartam elsőnek, olyannal, akit szeretek, mert úgy az igazi. Tudni fogom, hogy abban a pillanatban te jelentettél mindent. Lehet, hogy túl hamar tettük meg, de nem érdekel. Mi akartuk így és ez a lényeg. Az élet úgy hozta, hogy most kellett megtörténnie, veled - fejezi be a szemembe nézve.

Azt hiszem, halálosan belezúgtam ebbe a fiúba.
Mosolyogva magamhoz húzom és suttogva válaszolok neki.

- Szeretlek - súgom a hajába.

Egyszerűen nem tudok mást mondani, annyira lesokkolt. Csak fekszünk egymás karjaiban. Nem beszélünk.
Hirtelen kibújik az ölelésből és felül.