I Can Wait For You (L.S.)

-41-

- 2 héttel később -
- Szombat -

Harry

Miután meggyógyultam, Louis esett ágyba ugyanazokkal a tünetekkel, mint én. Két hete nem alszunk, mert-az elején én-, mostmár ő hajol a wc fölé éjszakánként, én pedig mellette állok és segítek. Már, amennyit tudok. Most is alszik a szobánkban.
Amióta kiderült, hogy terhes lehet, nem igazán beszéltünk róla. Egyelőre nem tudom, hogyan érez ezzel kapcsolatban. Oké, tényleg azt mondta, hogy boldog miatta, de biztos vagyok abban, hogy fél is. Szeretnék erről beszélgetni vele, de nem tudom, hogyan kezdjek bele.

A kanapén ülve pótolom a sulis anyagokat, miközben narancsos teát iszok. November utolsó hétvégéje van és már most nagyon karácsonyi hangulatom van. Már eldöntöttem hol lesz a fánk, milyen lesz a fánk és, hogy mit kap Louis karácsonyra és a szülinapjára is. Kitaláltam, hogy szentestekor közös karácsonyi pizsiben leszünk, amit már meg is rendeltem. Kicsit be vagyok zsongva.

- Harry - hallom meg Louis hangját, mire félreteszek mindent és felpattanva a hálóba sétálok.

Nyakig betakarózva, fátyolos tekintettel, az oldalán fekve néz rám. Közelebb megyek és leülök mellé az ágyra. Kisimítom a homlokára tapadt, izzadt tincseit az arcából.

- Szia - suttogom. - Mi a baj? - érdeklődöm segítőkészen.

- Csak nagyon fáj a hasam - nyöszörgi, mire bólintok és felpattanok. Kiszaladok a konyhába, hogy megkeressem a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel a kezemben visszamegyek hozzá.

- Tessék - adom neki a gyógyszeres vizet, amit lassan kortyolgat. - Próbálj meg visszaaludni - tanácsolom, de már előrébb tart, mint a gondolataim, mert újra csukva van a szeme.

Nyomok egy puszit az arcára, megigazítom a takarót rajta és elveszem a poharat, aztán elindulok kifelé a szobából. Visszaülök a kanapéra, törökülésben elhelyezkedem és magamra tekerek egy pokrócot, majd újra belemerülök a tanulásba.

***

Nyílik az ajtó és az almámba harapva, egy tollal a másik kezemben nézek fel Louisra. Mosollyal az arcán áll meg előttem.

- Elmegyünk fürdeni? - kérdezi, miközben bemászik az ölembe. Leteszem az almát és a tollat, majd átkarolom a derekát, a fejemet pedig a hátának döntöm.

- Elmehetünk - puszilom meg a nyakát. - Hogy vagy? - érdeklődöm a számat a nyakánál tartva, mert forrónak érzem őt. - Megmérjük a lázad - teszem hozzá határozottan. Belesimul az ölelésembe és a vállamra hajtja a fejét. Mocorog egy picit, mire a fenekével sikeresen a farkamra ül. Erre a tettére a nyakába morgok és összecsípem a fogaimmal az érzékeny területet.

- Annyira hiányzol, Hazz - sóhajt fel.

- Te is nekem, baba - súgom válaszul, majd megnyalom a nyakát. - De amíg ilyen rosszul vagy, nem fogunk játszani - teszem hozzá megsimítva a combjait, aztán újra átkarolom a derekát.

- Tudom, hogy jobban lennék tőle, kérlek - kezd könyörögni és megfordul az ölemben.

- Istenem, Lou, nem szabad - suttogok a fenekére simítva a tenyereim. - Nagyon szeretlek és nagyon hiányzol, de beteg vagy... Pihenned kell - mondom belemarkolva a fenekébe, mire hátravetett fejjel felnyög. Tudja, hogy nem fogom bírni, ha ilyeneket csinál.

- Hazz - néz rám vágytól elsötétült szemekkel és a nyakamba akasztja a kezét. - Tudom, hogy te is akarod - hajol közelebb, a homlokát az enyémnek dönti és a csípőjét is megmozgatja megtalálva az éledező farkam.