I Can Wait For You (L.S.)

-47-

- Péntek -

Harry

A kanapén aludtunk el Louisval este. Egyszerűen nem tudtam bemenni a hálónkba. Csak a zárt ajtóra nézek és nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ott, abban a szobában, abban az ágyban, ami Louisé és az enyém, ott dugott meg Zayn. Egyszerűen olyan fájdalmat érzek és utálom, hogy pont ott. Az nem volt az övé. Én sem vagyok az övé. Az az ágy Louisé és az enyém volt. Igen, csak volt. Nem tudok befeküdni abba az ágyba. Nem tudom megtenni Louisval azt, hogy befektetem abba az ágyba.
Fél háromkor, hajnalban, félig ülve, Louis oldalának dőlve ébredek. A keze a vállamnál pihen és feje az enyémen fekszik. Ő teljesen ül és csak én vagyok betakarva. Érzem, hogy az arcom felpuffadt a sok sírástól és ahogy a tegnapra gondolok, megint előtör belőlem a sírhatnék.

- Shhh, Szerelmem, semmi baj - suttog Louis a mellkasom simogatva. - Megoldjuk, ne sírj! Kérlek, nem bírom, ha sírsz! - folytatja suttogást, mire megszorítom az alkarját és próbálom visszatartani a könnyeim.

Lecsúszom a kanapén és a combjára hajtom a fejem. A hajamba túr, a majd a fejemet felemelve, befekszik mögém. Átöleli a derekam és a hátamnak nyomja az arcát. Adok neki a pokrócból és közelebb húzódom hozzá.

- Mesélj nekem! Mit érzel? - suttog a nyakamban, mire halkan felsóhajtok.

- Nagyon fáj... A lelkemnek is - kezdem halkan, erre pedig kissé megszorítja a derekam támogatásképpen. - Megalázva érzem magam és borzasztóan sajnálom, hogy pont a közös ágyunkban... - csuklik el a hangom és a sírás újra szorongatni kezdi a torkom.

- Fordulj ide! - engedi el a derekam, mire lassan, szenvedősen szembe fordulok vele. - Kérlek szépen, ne kérj bocsánatot! - kezdi a szemembe nézve és két tenyere közé veszi az arcom. - Nem a te hibád volt, hogy beengedted. Én is azt hittem, hogy megváltozott. Mindenki azt hitte. Ő pedig egy nem normális rohadék, amiért ezt kihasználva újra...megtette veled, amit - köhint, mire a könnyeim folyni kezdenek. - Szeretlek. Nem érdemelted ezt meg, a legjobb ember vagy, akit valaha megismertem. Tudom, hogy fáj. És biztos vagyok abban is, hogy nehéz ez a helyzet, főleg neked. Nekem is fáj, hogy szenvedni látlak és hidd el vissza fogja kapni a karmától, azaz tőlem, amit adott - beszél folyamatosan, kitartóan törölgetve a könnyeim. - Alig várom, hogy végre eltűnjön az életedből, mert nem tudom elviselni, ha ilyennek látlak - fejezi be halkan, én pedig csak szipogva hallgatom.

A mellkasához bújok, ő pedig átöleli a nyakam. Belepuszil a hajamba és elsuttog egy jó éjszakát. Átkarolom a derekát és mint egy nagy plüssmacit, szorítom magamhoz, miközben újra elnehezednek a szemeim.

***

- Nem akarok bemenni - motyogom, ahogy meghallom Louis ébresztőjét és a vállába fúrom az arcom.

- Tudom - kezdi simogatni a hajam. - Nem kell jönnöd - teszi hozzá suttogva.

- Oké - csukom be újra a szemeim, de szinte azonnal ki is pattanak. - Ezek szerint te bemész?! - kérdezem hevesen az arcára vezetve a tekintetem.

- Igen - sóhajt fel gondterhelten. - Te itthon biztonságban vagy, ha nem nyitsz ajtót senkinek, de tudnom kell, hogy Liam is jól van-e... Vagy jól lesz-e - magyaráz halkan, mire megértően bólintok.

- Én is megyek - jelentem ki. - Nem akarok egyedül maradni - suttogom halkan és erőtlenül.

- Biztos vagy benne? - kérdezi, miközben a derekam ölelve lassan felül és felültet engem is.

- Igen - bólintok, majd két kézzel idegesen hátrasimítom a hajam.

- Te jó ég! - kapja el a kezem. - Tiszta piros a csuklód, hozok vizes törölközőt - pattan fel és a fejét rázva szalad a fürdőbe.