I Can Wait For You (L.S.)

-37-

VIGYÁZAT! SÍRÁS VESZÉLY! ÉN SZÓLTAM!!

Louis

Istenem! Elképesztően fájdalmas volt végighallgatni ezt a történetet. Elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetett. Már gyerekként elválasztották teljesen attól, akit mindennél jobban szeretett. Nekem kicsit más a helyzet. Habár próbálnak szétválasztani minket a szüleim és elnyomni a melegségem, nem sikerül nekik. És soha nem is fog. Nem azt mondom, hogy hibázott Eli apukája, mert nem. Azt tette, amit helyesnek gondolt. Mégiscsak a szülei voltak, bassza meg, persze, hogy elhiszi a sajnálatukat és a békülési szándékot. Annyira sajnálom őt. Egy szó nélkül el kellett hagynia a szerelmét, mert a szülei konkrétan elrabolták. A fiú pedig nem értett semmit és ami a legborzasztóbb, hogy nem élte túl a fájdalmat. Valószínűleg én sem élném túl, ha elválasztanának Harrytől bármilyen módon. Akár elviszik tőlem, akár engem visznek. De szerintem Harrynek is iszonyúan fájna. Egyikünk sem élné túl...

Harry a bejárati ajtónak dőlve ölel magához, fejét hátrahajtva. A mellkasához bújva szorítom a pólóját. Ő az egyik kezével a hátamat simogatja, a másikkal a hajamban túrkál és puszikat szór a homlokomra.

- Harry - suttogok, mikor elcsitult az egész testemet rázó sírás. - Én nem élném túl nélküled - jelentem ki halkan, mire erősebben szorít magához.

- Szerinted én?! Egy hónap is maga volt a pokol nélküled - súgja a hajamba.

Felnézek rá. Mindkettőnknek könnyesek a szemei. Ahogy tekintete mélyen az enyémbe fúródik, azonnal biztonságban érzem magam. Ő az otthonom. Szerintem mindketten ugyanarra gondolunk, mert egyszerre húzzuk mosolyra a szánk. Erősek vagyunk együtt. Senki és semmi nem állhat közénk. Csak küzdünk egymásért egy életen át. Örökre.

- Összetartozunk - mondjuk ki egyszerre. Igen, összetartozunk.

Lejjebb hajol, én pedig feljebb tolom magam, majd megcsókoljuk egymást. Beleremegek az érzésbe, ahogy az ajkaink találkoznak egymással. Már sokadjára. De ez a csók most más, mint a többi. Nem szenvedéllyel van tele, hanem szerelemmel, szeretettel és hálával. Hálás vagyok azért, hogy van lehetőségem megcsókolni a szerelmem.
Tudom, hogy nem kell félnem attól, hogy elhagy. Ő a legbiztosabb pont az életemben. Annyiszor mondjuk a másiknak, hogy szeretlek... De szerintem ez a szó már rég nem fejezi ki azt, hogy mit is érzünk egymás iránt. Annyira halálosan szerelmes vagyok belé, hogy nem tudom megfogalmazni az érzéseim. Ez az egyetlen szavam rá. Szeretlek. Nem tudok rá jobb szót. Minden perccel egyre jobban belészeretek és a kapcsolatunkban sosincs olyan, hogy unalom vagy szenvedélyhiány. Egyszerűen állandó lázban égünk egymás iránt.

Az állam alá nyúlva a szemeimbe néz és érzem, hogy sugárzik belőle a szeretet, a szerelem. A tekintetében látom a lángoló, soha nem múló érzéseket, amiket én is ugyanúgy érzek.

- Szeretlek - suttogja, mire mosolyra húzom az ajkaim.

- Szeretlek - súgom vissza.

Nyom egy puszit a homlokomra. Mostanában olvastam valahol, hogy a homlokpuszi a hűség jele. A tény olvasása közben elgondolkodtam és rájöttem, hogy sosem csalna meg. Ha mellette vagyok rá se néz másra és szerintem akkor sem, amikor nem vagyok ott. Tudom. Bízom benne.

- Takarítunk? - kérdezi kiszakítva a gondolataimból.

- Igen - bólintok, majd arrébb csúszom a padlón, hogy mindketten fel tudjunk állni. - Kezdjük a hálóban, úgyis ott vagyunk a legtöbbet - kacsintok, mire nevetve megragadja a kezem és a hálónk felé kezd húzni.

A szobánk ajtaja előtt, még mielőtt belépne, visszarántom és megcsókolom. Elengedi a kezem és a derekamra kulcsolja a karjait, mire megfogom az arcát. Elszakadunk egymástól és mosolyogva nézzük a másikat. Biccent a fejével a háló felé, mire szórakozottan leutánozom a mozdulatát. Nevetve sétálunk be a szobába, majd ledobja magát az ágyra arra várva, hogy mondjam, mit csináljon.